XII. Piusz - Humani generis

A „Humani generis” kezdetű körlevél, 1950. augusztus 12.

[A szent tudományokban éledő új irányzatok kritikája. Az emberi nem viszálykodásai és az igazságtól való eltévelyedései vallási és erkölcsi téren minden becsületes embernek, főleg pedig az Egyház őszinte és hűséges fiainak mindig nagy fájdalmat okoztak, különösen pedig ma, amikor azt látjuk, hogy minden oldalról megsértik a keresztény kultúra alapelveit. Nem lehet csodálkozni azon, hogy Krisztus aklán kívül mindig voltak viszályok és tévedések.]

Isten ismerete

3875

Bár az emberi értelem saját erőivel és saját természetes fényével képes eljutni az egyedüli és személyes Isten valódi és biztos megismeréséhez, aki gondviselésével fenntartja és kormányozza a világot, és képes eljutni a Teremtő által lelkünkbe vésett természeti törvény megismeréséhez is, mégis nem kevés azoknak az akadályoknak a száma, amelyek gátolják értelmünket abban, hogy ezzel a természetes képességünkkel hatásosan és gyümölcsözően éljünk. Minthogy az Istenre vonatkozó igazságok, valamint az ember és Isten közötti kapcsolatok nagyon is felülmúlják az érzékelhető dolgokat: amikor a gyakorlati életre kerül a sor, akkor áldozatot és önmegtagadást kívánnak. Az emberi értelem számára egyrészt a képzelet, másrészt az eredeti bűn következtében keletkezett rossz szenvedélyek megnehezítik, hogy ezeket az igazságokat megértse. Ezért történik meg az, hogy az emberek szívesen hamisnak, vagy legalábbis kétségesnek mondják azt, amire nézve nem akarják, hogy való legyen.

3876

Ezért kell azt mondanunk, hogy az isteni „kinyilatkoztatás” erkölcsileg szükséges, hogy a vallási és erkölcsi téren önmagukban nem elérhetetlen igazságokat az emberi nem jelen állapotában is mindenki könnyen, biztosan és tévedés nélkül felismerhesse (vö. a 3005. ponttal). Ellenkezőleg, az emberi ész nehézséget találhat a katolikus hit körüli „hihetőség” kialakításának biztos megítélése tekintetében is, bár az Isten oly sok és csodálatos külső jelet rendelt, amelyek az ész természetes fényénél is bizonyossággal bebizonyíthatják a keresztény vallás isteni eredetét. Az ember azonban, akár azért, mert előítéletek vezetik, akár azért, mert szenvedélyek vagy rosszakarat ösztönzi, nemcsak, hogy megtagadhatja a külső jelek tiszta nyilvánvalóságát, hanem ellen is állhat az Istentől lelkünkbe öntött sugallatoknak.

A mai filozófia veszélyes irányzatai

3877

Bárki – Krisztus aklán kívülálló – tekinti a mai világot, könnyen megláthatja a főutakat, amelyeken nem egy kiváló tudós elindult. Egyesek okosság és belátás nélkül, minden dolog eredetéül az evolúciós rendszert fogadják el és érvényesítik, annak ellenére, hogy az magán a természettudományi területen sincs bebizonyítva elvitathatatlanul, s vakmerően fenntartják a folytonos fejlődésnek alávetett világmindenség monisztikus és panteisztikus elgondolását. Ebből a feltevésből szívesen táplálkoznak a kommunizmus védői, hogy saját „dialektikus materializmusuk” oltalmazói, terjesztői legyenek, és hogy minden istenfogalmat elvegyenek a gondolkodásból.

3878

Az ilyenféle evolúció hamis állításai, amelyekkel megtagadnak mindent, ami abszolút, szilárd és változatlan, előkészítették egy új filozófia eltévelyedéseinek az útját, amely versenytársként állva az „idealizmussal”, az „immanentizmussal”, a „pragmatizmussal” az „egzisztencializmus” nevet vette fel, mert elvetve a dolgok változhatatlan lényegét, csak az egyes egyedek létével foglalkozik.

Ehhez még az ún. hamis „hisztoricizmus” járul, mely csak az emberi élet eseményeihez tapad, és mindazoknak az abszolút igazságoknak és törvényeknek az alapjait felforgatja, amelyek akár a bölcselet, akár a keresztény dogmák területére vonatkoznak.

A nézetek ilyen zűrzavara mellett vigaszunkra szolgál látnunk, hogy egykor a „racionalizmus” elveiben neveltek nem ritkán visszatérnek a kinyilatkoztatott igazságok forrásaihoz, felismerik és megvallják az Isten szavát, amit a Szentírás őrzött meg a teológia alapjaként. Ugyanakkor viszont szomorú az a tény, hogy ezek közül nem kevesen, minél inkább közelednek Isten szavához, annál inkább csökkentik az emberi értelem értékét, és minél szívesebben magasztalják a kinyilatkoztató Isten tekintélyét, annál keményebben megvetik az Egyház Tanítóhivatalát, amit pedig Krisztus rendelt az Istentől kinyilatkoztatott igazságok megőrzésére és magyarázására. Ez a megvetés nemcsak, hogy ellentétben áll a Szentírással, de hamisnak mutatkozik magával a tapasztalattal szemben is. Gyakran ugyanis maguk az elszakadtak nyilvánosan panaszkodnak a közöttük dogmatikus téren mutatkozó ellentétek miatt, így akaratlanul is elismerik az egy, élő Tanítóhivatal szükségességét.

Az apologetikus módszer

3879

Mármost a katolikus filozófusoknak és teológusoknak, akikre az a súlyos feladat hárul, hogy az isteni és emberi igazságokat megvédjék, és azokat az emberek értelmébe beleplántálják, ismerniük kell és nem hanyagolhatják el ezeket az egyenes úttól többé-kevésbé eltérő törekvéseket. Sőt ezeket a nézeteket jól kell ismerniük, részben azért, mert csak a jól ismert betegségeket lehet orvosolni, részben azért, mert néha ezekben a hamis állításokban magukban is rejtőzik valami kis igazság, végül részben azért, mert ezek a tévedések maguk is mind a filozófiai, mind a teológiai igazságok kutatására és szorgalmasabb fürkészésére ösztönzik az emberi elméket.

Ha tehát filozófusaink és teológusaink ezekből a kellő óvatossággal vizsgált tanokból csak azok gyümölcsét iparkodnának leszedni, nem volna ok arra, hogy az Egyház Tanítóhivataláról beszéljünk. De bár jól tudjuk, hogy katolikus tanítóink és tudósaink általában őrizkednek ezektől a hibáktól, mégis ismeretes, hogy éppen úgy, mint az apostoli időkben, ma sem hiányoznak olyanok, akik jobban kedvelvén az újdonság előnyeit, és félvén attól, hogy a haladásnak ebben a századában a tudományok által eszközölt felfedezések tekintetében tudatlanoknak tekintik őket, ki akarják magukat vonni a szent tanítói tekintély irányítása alól, és azért abban a veszélyben vannak, hogy a kinyilatkoztatott igazságoktól eltávolodnak, és másokat is ebbe a hibába sodornak.

Ismeretes azután egy másik veszély, amely annál is inkább súlyos, mivel az erény látszatával takarózik. Sokakat –, akik fájlalják az egyenetlenséget és az emberi elmékben uralkodó zűrzavart –, oktalan buzgalom vezet, és az a lendület és az a vágy ösztönöz, hogy széttörjék a határokat, amely közöttük a jókat és becsületeseket elválasztja; ezek egy bizonyos fajta „irenizmus”-t karolnak fel, akik mellőzve az embereket egymástól elválasztó kérdéseket, nemcsak azt keresik, hogy egyesült erővel kiűzzék a betörő ateizmust, hanem, hogy összeegyeztessék az ellentétes álláspontokat dogmatikai területen is.

3880

Mint ahogy egy időben voltak olyanok, akik felvetették a kérdést, hogy az Egyház hagyományos apologetikája nem akadálya-e inkább, mint segítsége annak, hogy a lelkeket Krisztusnak meg lehessen nyerni, úgy ma sem hiányoznak olyanok, akik komolyan fel merik vetni a kérdést, hogy a teológiát és módszerét, ahogyan egyházi jóváhagyással az iskolákban használatos, nemhogy tökéletesíteni kell, hanem teljesen meg kell reformálni, hogy így hatásosabban lehessen terjeszteni Krisztus országát az egész világon, mindenféle kultúrájú és vallási nézetű emberek között.

Ha ezeknek nem volna más céljuk, mint néhány újítással az egyházi tudományt és módszerét alkalmasabbá tenni a jelenlegi állapotokhoz és szükségletekhez, nem kellene félnünk; de néhányan az „irenizmustól” megszállottan akadálynak azt vélik a testvéri egység megszilárdítását illetően, amely pedig a Krisztustól adott törvényeken és elveken és az általa alapított intézményeken alapszik, sőt amely védelmet nyújt és a hit egységének fenntartását képezi; ezeknek összeomlása esetén minden egyesül, de csak a közös pusztulásban.

Ezeket az újdonság iránti megokolatlan vágytól, vagy akár dicséretre méltó motívumokból is származó nézeteket nem mindig ugyanolyan fokon, ugyanolyan világossággal, vagy ugyanazokkal a célokkal állítják föl, és ezeknek a nézeteknek a hangoztatói sincsenek mindig egy véleményen; azt, amit burkoltan, óvatosan és megkülönböztetésekkel tanítanak, holnap mások, a merészebbek, nyíltan és korlátozás nélkül hangoztatják, sokak, különösen a fiatal klérus megbotránkozására és az egyházi tekintély kárára. Ha rendszerint nagyobb óvatosságot is tanúsítanak a kiadványokban, viszont nagyobb szabadsággal tárgyalják ezeket a kérdéseket a magánúton terjesztett iratokban, gépelt jegyzetekben, gyülekezetekben. Ezeket a nézeteket nemcsak a világi- és szerzetespapság tagjai között a szemináriumokban és a szerzetesi intézményekben terjesztik, hanem a laikusok között is, különösen azok között, akik az ifjúság nevelésének és tanításának szentelik magukat.

A teológia terminológiájának megtartása

3881

Ami pedig a teológiát illeti, egyesek a dogmák jelentőségét a maximumig akarják gyengíteni; magát a dogmát megszabadítani szándékoznak azoktól a kifejezési módoktól, amelyeket már hosszú idő óta használ az Egyház, és megszabadítani szándékoznak a katolikus hittudósoknál érvényben lévő filozófiai fogalmaktól, hogy visszatérjenek a Szentírás és a Szentatyák által használt kifejezésekhez a katolikus tan kifejtésében. Így remélik, hogy – amint ők most mondják – a dogma külső elemektől megfosztva, amelyek állításuk szerint idegenek az isteni kinyilatkoztatástól, gyümölcsözően egybevethető azok dogmatikus felfogásával, akik az Egyház egységétől el vannak választva, és ily módon lassan-lassan eljuthatnak a katolikus dogmának az elszakadtak nézetével való hasonulásához.

3882

Ehhez járul még, hogy a katolikus tant ilyen feltételek közé szorítva, azt gondolják, hogy utat nyitnak, amelyen át eljutnak odáig, hogy – eleget téve a modern szükségleteknek – kifejezhessék a dogmákat az olyan mai filozófia kifejezéseivel, mint az „immanentizmus” vagy az „idealizmus” vagy az „egzisztencializmus”, vagy bármiféle más rendszer bölcseleti fogalmaival. Ezért a merészebbek azt tartják, hogy ezt lehet, sőt meg kell tenni, mert – amint állítják – a hit titkai sohasem fejezhetők ki egyenértékűen valódi fogalmakkal, hanem csak „megközelítő” és mindig változó fogalmakkal, amelyekkel az igazságot valami módon ki lehet ugyan fejezni, de szükségképpen torzítottan. Tehát ők nemcsak, hogy nem lehetetlennek, hanem teljesen szükségszerűnek tekintik, hogy a teológia különböző filozófiai módszerekkel megegyezően, amelyekből az idők folyamán eszközöket felhasznált, a régi fogalmakat újakkal helyettesítse úgy, hogy különböző módokon, sőt bizonyos ellenkező, de – mint mondják – ekvivalens szempontokkal fejtse ki emberi módon ugyanazokat az isteni igazságokat. Hozzáteszik még, hogy a dogmák története abban áll, hogy kifejtsük a különböző formákat, amelyekbe a kinyilatkoztatott igazság fokozatosan átöltözött, a századok folyamán keletkezett különböző tanok és különböző nézetek szerint.

3883

A mondottakból világos, hogy ezek a törekvések nemcsak a dogmatikus „relativizmushoz” vezetnek, de ténylegesen azt már tartalmazzák is; ezt a relativizmust nagyon is támogatja az a megvetés, amely a hagyományos tannal és a tant kifejező szavakkal szemben megnyilvánul. Tudja mindenki, hogy ezeknek a fogalmaknak kifejezései, amelyeket mind az iskolákban, mind az Egyház tanítói hivatalában használnak, javíthatók és tökéletesíthetők; ezen kívül ismeretes, hogy az Egyház nem volt mindig következetes ezeknek a szavaknak a használatában. Világos az is, hogy az Egyház nem lehet kötve semmiféle rövidéletű filozófiai szisztémához; de azok a fogalmak és kifejezések, amelyeket általános megegyezésekkel alkottak meg a századok folyamán a katolikus hittudósok, hogy eljuthassanak a dogma bizonyos megismeréséhez és megértéséhez, kétségtelenül nem támaszkodnak ilyen esendő alapra. Ellenkezőleg, olyan elvekre és fogalmakra támaszkodnak, amelyeket a teremtett dolgok ismeretéből vezettek le; és ezeknek az ismereteknek a levezetésében a kinyilatkoztatott igazság csillagként világította meg az Egyház útján az emberi értelmet. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy ezek közül a fogalmak közül néhány nemcsak alkalmazást nyert az Egyetemes Zsinatokon, hanem ott olyan szankciót nyert, amelynek okán azoktól eltérnünk nem szabad.

Ezen oknál fogva a legnagyobb oktalanság elhanyagolni, visszautasítani, vagy értéküktől megfosztani azokat a fogalmakat és kifejezéseket, amelyeket nem közönséges lángelméjű és életszentségű személyek a szent Tanítóhivatal őrködése mellett és a Szentlélek megvilágosításával és vezetésével sokszor százados munkával találtak meg és tökéletesítettek, hogy mind pontosabban fejezzék ki a hitigazságokat, és oktalanság azokat helyettesíteni a hipotetikus fogalmakkal, a változó kifejezésekkel és az új filozófia bizonytalanságaival; amelyek a mezők füvéhez hasonlóan, ma vannak és holnap elszáradnak; ily módon teszik magát a dogmát hasonlóvá a széltől himbált nádhoz.

A skolasztikus teológusok által használt szavak és fogalmak megvetése önmagában a spekulatív teológia elgyengüléséhez vezet, amiről ők azt tartják, hogy híjával van a valódi bizonyosságnak, amennyiben teológiai érveken alapul.

Sajnos, ezek az újdonság-kedvelők a skolasztikus teológia megvetéséből könnyedén átsiklanak az Egyház Tanítóhivatalának a megvetéséhez, amely a maga tekintélyével olyannyira igazolta ezt a teológiát.

Az Egyházi Tanítóhivatal tekintélye

3884

Ezek a Tanítóhivatalt úgy tekintik, mint a haladás megakadályozóját és akadályt a tudás felé; néhány katolikus ellenes ezt a tanítói tekintélyt úgy tekinti, mint olyan igazságtalan féket, amellyel néhány műveltebb teológust visszatartanak attól, hogy tudásukat felújítsák. És bár a hit és erkölcs dolgában ennek a szent tanítói tekintélynek minden teológus számára az igazság legközelebbi és egyetemes szabályának kellene lennie (amennyiben erre bízta Krisztus Urunk a hit egész letéteményét – vagyis a Szentírást és az isteni „hagyományt”, hogy őrizze, védje és magyarázza azt), mégis megtörténik, hogy – mintha nem is léteznék – nem tudják azt a hívőkre háruló kötelességet, hogy azoktól a tévedésektől is, amelyek többé-kevésbé az eretnekséghez közelednek, meneküljenek, vagyis, hogy „megtartsák azokat a rendelkezéseket és határozatokat, amelyekkel a Szentszék ezeket a hamis nézeteket elítélte és megtiltotta.” (A régi CIC. 1324. §.; vö. a 3045. ponttal.) Egyesek a pápák által az enciklikáikban az Egyház jellegéről és alkotmányáról kifejtetteket elhanyagolják, azzal a célzattal, hogy valami bizonytalan fogalmat kiemeljenek, amelyről azt állítják, hogy az Atyáktól, különösen a görög atyáktól vették. A pápák – amint mondják – nem akarnak ítéletet mondani olyan kérdésekben, amelyek a teológusok között vita tárgyát képezik; ezért kell visszatérni az eredeti forrásokhoz, és az antik írásokból kell megmagyarázni a tanítói tekintély döntéseit és határozatait.

Habár ezek az állítások talán előkelők, kitűnő stílusban történnek, nem nélkülözik a hamisságot. Ténylegesen igaz az, hogy általában a pápák szabadságot adnak a teológusoknak azokban a kérdésekben, amelyek – különböző értelemben – vita tárgyai a legkiválóbb hírű tudósok közt; de a történelem azt tanítja, hogy sok, azelőtt szabad vita tárgyát képezett kérdés a későbbiek során már nem lehetett vita tárgya.

3885

Nem szabad azt gondolni, hogy az Enciklikákban foglalt tanítások önmagukban nem kívánják meg a mi beleegyezésünket, ámbár azokban a pápák nem gyakorolják legfőbb tanítói hivataluk hatalmát. Ugyanis a rendes Tanítóhivatallal tanítják mindezt, amelyre érvényesek ezek a szavak: „aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16); az Enciklikákban kifejtettek és tanítottak többnyire már más okokból a katolikus tanításhoz tartoznak. Hogyha a pápák irataikban mindez ideig vitatott tárgyban készakarva véleményt nyilvánítanak, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az a kérdés maguknak a pápáknak szándéka és akarata szerint már nem lehet vita tárgya teológusok között.

A kinyilatkoztatás forrásainak használata és a velük való visszaélés

3886

Az is igaz, hogy a teológusoknak mindig vissza kell térniük az isteni kinyilatkoztatás forrásaihoz: ugyanis az ő feladatuk kimutatni, hogy amiket az élő Tanítóhivatal tanít, a Szentírásban és az „isteni hagyomány”-ban akár kifejezetten, akár bennfoglaltan milyen módon található meg. Ezen felül hozzá kell még tennünk, hogy az isteni kinyilatkoztatás tanításának mindkét forrása olyan és annyi igazság-kincset tartalmaz, hogy azt ténylegesen sohasem lehet kimeríteni. Ezért a szent tudományok a szent források tanulmányozásával mindig újból megifjodnak, míg ellenkezőleg a spekuláció, amely elhanyagolja a szent letétemény vizsgálatát, meddővé válik, amint tapasztalatból tudjuk. De ezért a teológia, a pozitív teológia is, nem tehető egy sorba a pusztán történeti tudománnyal. Ugyanis Isten ezekkel a szent forrásokkal együtt Egyházának adta az élő Tanítóhivatalt, hogy megvilágosítsa és kifejtse azokat az igazságokat is, amelyek homályosan és mintegy bennfoglaltan vannak csak a hitletéteményben. És az isteni Megváltó ezt a letéteményt hiteles magyarázat végett nem bízta sem az egyes hívőkre, sem magukra a teológusokra, hanem csak az Egyház Tanítóhivatalára. Ha pedig az Egyház ezt a feladatát gyakorolja, mint ahogy ez a századok folyamán gyakran megtörtént, hivatalának akár rendes, akár rendkívüli gyakorlásával, akkor nyilvánvalóan hamis az a módszer, amellyel a világos dolgokat homályos dolgokból magyarázzák, sőt szükséges, hogy mindenki kövesse az ellenkező rendet. Ezért elődünk, halhatatlan emlékű IX. Pius, miközben azt tanította, hogy a teológia nemes feladata az, hogy kimutassa, az Egyház által meghatározott tan hogyan van meg a forrásokban, nem súlyos ok nélkül fűzte hozzá a következő szavakat: „ugyanabban az értelemben, amellyel azt az Egyház meghatározta”.

3887

Térjünk ismét vissza az új elméletekhez, amelyekről az előbb szóltunk: néhányan javasolták, vagy belecsepegtettek az elmékbe olyan ellenkező nézeteket, amelyek a Szentírás isteni tekintélyét csökkentik. Néhányan merészen kiforgatják a Vatikáni Zsinat meghatározásainak értelmét, amely szerint a Szentírás szerzője Isten; és megújítják a már többször elítélt véleményt, amely szerint a Szentírás tévedhetetlensége csak arra terjed ki, ami magára az Istenre vagy a vallásra és az erkölcsre vonatkozik. Sőt zavarosan beszélnek a Biblia emberi értelméről, amely alatt volna elrejtve az isteni értelem, ami – amint ezek az emberek kijelentik – egyedül csalatkozhatatlan. A Szentírás értelmezésében nem akarják számításba venni az Egyház hitanalógiájának és hagyományainak belső összefüggését, mintha a Szentatyák és a szent Tanítóhivatal tanát kellene hozzáigazítani a tisztán emberi módon az exegéták által magyarázott Szentírás tanához, nem pedig az Egyház felfogása szerint kellene kifejteni a Szentírást, holott az Egyházat Krisztus Urunk rendelte a kinyilatkoztatott összes igazságok őrének és magyarázójának.

3888

Ezenkívül a Szentírás betű szerinti értelmét és magyarázatát, amelyet az Egyház felügyelete alatt olyan sok és jelentős szentírás-magyarázó dolgozott ki, hamis meggyőződésük szerint fel kellene váltania egy új exegézisnek, amelyet szimbolikusnak és spirituálisnak hívnak; eszerint a szentírás-magyarázat szerint az Ószövetség szövegeit, amelyek ma az Egyházban zárt és rejtett források, mindenki számára meg kell nyitni. Azt állítják, hogy ily módon eltűnnek mindazok a nehézségek, amelyekkel csak azok találkoznak, akik az Írás szó szerinti értelmébe kapaszkodnak.

3889

Mindenki látja, hogy mindezek a vélemények mennyire eltávolodnak azoktól az elvektől és szövegmagyarázati (hermeneutikus) szabályoktól, amelyeket meghatározott boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó, a „Providentissimus” kezdetű enciklikájában és XV. Benedek a „Spiritus Paraclitus” kezdetű enciklikájában és mi magunk is a „Divino afflante Spiritu” enciklikánkban.

Az új teológiai irányzatok következményei

3890

Nem lehet ezek után csodálkozni, hogy ilyen újdonságok a hittudomány majd minden részén megtermették a maguk mérges gyümölcseit. Kétségbe vonják, hogy az emberi értelem az isteni „kinyilatkoztatás” és a kegyelem segítsége nélkül a teremtett dolgokból levezetett érvekkel képes kimutatni a személyes Isten létezését; azt állítják, hogy a világnak nem volt kezdete és, hogy a világ teremtése szükségszerű, mert az isteni szeretet szükségszerű bőkezűségéből származik; azt is mondják, hogy Istennek nincsen örök és csalhatatlan előretudása (praescientia) az ember szabad tetteiről: mindezek a nézetek ellentétesek a Vatikáni Zsinat határozataival.

3891

Néhányan aztán vita tárgyává tették, hogy az angyalok személyes teremtmények, és hogy lényeges különbség van-e anyag és szellem között. Mások viszont elferdítik a természetfeletti rend „ingyenességének” fogalmát, amikor azt állítják, hogy Isten nem teremthet értelmes lényeket anélkül, hogy ne rendelné és ne hívná őket boldogító színelátására. Még ez sem elég; miután a Trienti Zsinat határozatait elvetik, szétrombolják az eredeti bűn igazi fogalmát, és vele együtt a bűnnek, mint Isten megsértésének, valamint a Krisztus által érettünk adott elégtételnek a fogalmát. Nem hiányoznak olyanok sem, akik azt állítják, hogy az átlényegülés tana, amennyiben a szubsztancia elavult fogalmán alapul, kijavítandó oly módon, hogy Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétét szimbolizmusra kell redukálni, amelynél fogva az átváltoztatott színek nem volnának mások, mint Krisztus jelenlétének és a Titokzatos Testben a hívő tagokkal való intim egyesülésének hatásos jelei.

Egyesek nem tartják magukat a „kinyilatkoztatás” forrásain alapuló, a mi egyik enciklikánkban kifejtett tanhoz, amely szerint Krisztus Misztikus Teste és a római katolikus Egyház egyetlen és azonos. Egyesek üres szólás-mondásnak tartják, hogy az üdvösséghez feltétlenül szükséges, hogy az igaz Egyházhoz tartozzunk. Végül mások a keresztény hit „hihetősége” jeleinek racionalista magyarázatával követnek el méltánytalanságot.

Ismeretes, hogy ezek a hibák és általában más hibák belopóznak fiaink közé, akiket az oktalan hév és a hamis veretű tudás tévedésbe ejt; és ezeknek a fiainknak elszomorodott szívvel kénytelenek vagyunk ismételni az ismert igazságokat és a nyilvánvaló hibákat, aggodalommal jelezvén nekik a hiba veszélyeit.

Az egészséges filozófia elvei

3892

Mindenki tudja, hogy az Egyház milyen nagyra tartja az emberi értelem értékét, amelyre az a feladat hárul, hogy biztosan bebizonyítsa az egyetlen személyes Isten létezését, hogy legyőzhetetlenül megvilágítsa az isteni jelek segítségével magának a keresztény hitnek az alapjait; továbbá, hogy helyesen kifejezze a Teremtő által az emberek lelkébe oltott törvényt, végül, hogy eljusson a titkok határolt, de igen hasznos megismeréséhez.

Ezt a feladatot azonban megfelelően és biztosan csak akkor lehet megoldani, ha az észt megfelelően műveljük, azaz, egészséges bölcselet táplálja, amelyet atyai örökségként kaptunk az előző keresztény koroktól, és aminek magas rangú tekintélye van, mert elveit és főállításait, amelyeket nagy eszű emberek az idők folyamán lassan emeltek ki és határoztak meg, maga az Egyház Tanítóhivatala vetette egybe saját kinyilatkoztatott igazságaival. Maga ez az Egyháztól felismert és befogadott filozófia megvédi az emberi megismerés tiszta értékét, a metafizika megdönthetetlen elveit, azaz az elégséges ok, az okság és a célszerűség elveit, és végezetül fenntartja, hogy a biztos és változhatatlan igazságot el lehet érni.

3893

Ebben a bölcseletben bizonyosan van igen sok dolog, ami nem érinti a hitet és a szokásokat, sem közvetve, sem közvetlenül, és ezért ezeket az Egyház átengedi a tárgyban illetékesek szabad vitájának; de nincs ugyanaz a szabadság sok más dologra nézve, különösen azokra az elvekre és fő állításokra, amelyekről már beszéltünk. Ilyen fő kérdésekben is lehet a filozófiának megfelelőbb és gazdagabb ruházatot adni; lehet erősíteni ugyanezt a filozófiát hatásosabb kifejezésekkel, meg lehet fosztani bizonyos kevésbé alkalmas skolasztikus eszközöktől, gazdagítani is lehet – de okosan – bizonyos egészséges elemekkel, amelyek az emberi értelem szorgos munkájának a gyümölcsei; de sohasem lehet felforgatni, vagy beszennyezni hamis elvekkel, és nem lehet csak úgy becsülni, mint valami nagy, de a divatból kiment művészeti emléket. Minthogy az igazság és bölcseleti megnyilatkozásai nem vethetők alá napi változásoknak, különösen nem olyan elvek esetében, amelyek önmagukban ismertek az emberi értelem előtt, vagy olyan állítások esetében, amelyek éppen annyira a századok bölcsességére, mint az isteni „kinyilatkoztatás”-sal való megegyezésre és alapjára támaszkodnak. Semmiféle, az emberi értelem őszinte kutatásával felfedezett igazság nem lehet ellentétben a már megszerzett igazsággal: mert Isten, aki a legfőbb Igazság alkotta meg és kormányozza az emberi értelmet, nem azért, hogy helyesen megszerzett igazságokkal mindennap új igazságot állítson szembe, hanem azért, hogy – eltérítve a hibáktól, amelyek esetlegesen becsúsztak – igazságot igazsághoz fűzzön ugyanabban a rendben és ugyanolyan szervesen, amellyel a dolgoknak a természetét látjuk megalkotva, ahonnan az igazságot merítjük. Ez oknál fogva a keresztény, akár bölcselő, akár teológus, nem csatlakozik hirtelen és könnyedén minden újdonsághoz, amit napról-napra kigondolnak, hanem azokat igen nagy buzgalommal tanulmányoznia kell és igazságos mérlegelés alá kell vetnie, hogy ne veszítse el a már megszerzett igazságokat, vagy el ne rontsa azokat magának a hitnek veszélyére és kárára.

3894

Ha jól megfontoljuk azokat, amiket fentebb kifejtettünk, könnyen nyilvánvalóvá válik az az indítóok, amely miatt az Egyház megköveteli, hogy a jövendő papok oktatást nyerjenek a bölcseleti tudományokban, „az Angyali Doktor módszere, tana, és elvei szerint” (régi CIC. 1306 § 2.) Minthogy – amint tudjuk néhány évszázad tapasztalatából – az Aquinói módszere kiválik egyedülálló felsőbbséggel, mind a növendékek oktatásában, mind az elrejtett igazságok kutatásában: tana harmonizál az isteni „kinyilatkoztatás”-sal, és igen hatásos arra, hogy a hit alapjait biztonságba helyezze, és hogy hasznosan és biztosan összegyűjtse az egészséges haladás gyümölcseit.

Ezért sokkal inkább mint valaha, siralmas, hogy ma bizonyos egyéneknél az Egyháztól helybenhagyott és elfogadott bölcselet a megvetés tárgya, úgy, hogy oktalanul elavultnak nyilvánítják formára, korlátoltan egyoldalúnak a gondolat fejlődésére nézve. Azt mondják, hogy a mi filozófiánk, helytelenül, olyan nézetet pártol, amely szerint létezhet egy abszolút igaz metafizika, ezzel szemben azt állítják, hogy különösen a transzcendens igazságokat nem lehet alkalmasabban kifejezni, mint a nagyon is különböző doktrínák útján, amelyek egymást kölcsönösen kiegészítik, bár egymással bizonyos fokig ellentétesek. Ezért megengedik, hogy hasznos lehet a mi iskoláinkban tanított skolasztikus filozófia: a maga világos előadásával és a kérdések megoldásával, a fogalmak pontos meghatározásával, világos megkülönböztetéseivel, a skolasztikus teológia tanulmányozásának előkészítésével nagyon jól megfelel a középkori emberek gondolkodásának, de – hozzáteszik – nem adhat nekünk olyan filozófiai módszert és irányt, amely megfelel a mi modern kultúránk szükségleteinek. Ezen felül nehézségként megemlítik azt is, hogy az örök filozófia nem más, mint a változhatatlan lényegek filozófiája, míg a modern észnek érdeklődnie kell az egyes egyedek és a mindig fejlődő élet „létezése” iránt. Azonban miközben megvetik ezt a filozófiát, dicsőítik a többieket, akár a régi, akár az új, akár a keleti, akár a nyugati népek filozófiáit, oly módon, hogy el akarják hitetni: minden filozófia vagy nézet – szükség esetén – néhány javítással és bizonyos kiegészítéssel összeegyeztethető a katolikus dogmával. Egyetlen katolikus sem vonhatja kétségbe azonban, hogy mindez hamis, különösen, amikor olyan rendszerekről van szó, mint az „immanentizmus”, akár a történeti, akár a dialektikus „materializmus”, vagy mint az „egzisztencializmus”, akár az ateizmust valló tanról van szó, vagy amikor megtagadják metafizikai téren az okoskodás értékét.

Végezetül iskoláink filozófiájának ezt a szemrehányást teszik: a gondolkodás folyamatában csak az értelemmel törődik, és elhanyagolja az akarat és érzelem működését. Ez nem felel meg a valóságnak. Ténylegesen a keresztény bölcselet sohasem tagadta, hogy igen hasznos és szükséges, hogy a lélek jó hajlamaival, képességeivel megismerje és befogadja a vallási és erkölcsi igazságokat; sőt mindig azt tanította, hogy ezeknek a hajlamoknak a hiánya olyan ok lehet, amelyeknél fogva az értelem – a szenvedélyek és a rosszakarat hatása alatt – olyannyira elhomályosul, hogy nem képes helyesen látni. A Doctor Communis úgy véli, hogy az értelem valamilyen módon felfoghatja mind a természetes, mind a természetfeletti erkölcsi rend magasabb fokán álló javakat, amennyiben lelkében ugyanazokkal a javakkal egy bizonyos, akár természetes, akár kegyelem gyümölcseként keletkezett „connaturalitást” megkísérel. Világos, hogy ez – akár tudatalatti ismeret is – segítségére lehet az értelemnek kutatásaiban. De más elismerni a képességet, amellyel az akarat és a lélek hajlamai rendelkeznek, hogy az értelmet az erkölcsi igazságok biztosabb és szilárdabb ismeretére segítsék, és más, amit ezek az újítók állítanak; azaz, hogy az akaratnak és az érzelemnek van bizonyos intuitív hatalma, és amikor az ember nem képes okoskodással, bizonyossággal megkülönböztetni azt, amit igazságként kellene felfognia, az akarathoz fordul, amellyel képes szabad elhatározással választani az ellentétes nézetek között, rosszindulatúan összezavarva ilyenképpen a megismerést és az akarat ténykedését.

Nem kell csodálkozni azon, hogy ezekkel az új nézetekkel veszélybe kerül a két filozófiai tudomány, amelyek természetüknél fogva szorosan összefüggnek a hit tanításaival, azaz a teodicea és az etika; úgy vélik, hogy ezek feladata nem az, hogy bizonyossággal kimutassanak bizonyos, Istenre vagy más természetfeletti lényre vonatkozó igazságokat, hanem inkább annak megmutatása, hogy az élet szükségleteivel tökéletesen összefüggnek az igazságok, amelyeket a hit tanít Istenre, a személyes létezőre és parancsaira vonatkozólag, és hogy ezért mindenkinek el kell fogadnia ezeket, hogy elkerüljék a kétségbeesést és elnyerjék az örök üdvösséget. Mindezek a nézetek és vélemények nyílt ellentétben állnak elődeinknek, XIII. Leónak és X. Piusnak a megnyilatkozásaival, és összeegyeztethetetlenek az Vatikáni Zsinat határozataival. Valóban haszontalan volna fájlalni ezeket az eltévelyedéseket, ha mindenki, filozófiai téren is, a köteles tisztelettel engedelmeskednék az Egyház Tanítóhivatalának, amelynek isteni rendelkezésből az a küldetése, hogy ne csak magyarázza és megőrizze a kinyilatkoztatás letéteményét, hanem az is, hogy őrködjék magukon a bölcseleti tudományokon is, hogy a katolikus dogmák kárt ne szenvedjenek a nem helyes nézetektől.

A pozitív tudományok alkalmazása a vallás területén

3895

Most hátra van, hogy beszéljünk azokról a kérdésekről, amelyek bár a pozitív tudományokhoz tartoznak, – többé-kevésbé kapcsolatosak a keresztény hit igazságaival.

Ténylegesen nem kevesen kérik állhatatosan, hogy a katolikus vallás igen erősen tartsa számon ezeket a tudományokat. Ez kétségkívül dicséretre méltó, amikor valóságosan kimutatott tényekről van szó; de óvatosan kell előrehaladnunk, amikor inkább hipotézisekről, föltevésekről – bár valamiképpen tudományosan megalapozott elméletekről van szó, amelyekben érintik a Szentírásban vagy a „hagyományban” foglalt tant. Ha tehát ezek a sejtésszerű vélemények közvetlenül vagy közvetve szemben állnak az Istentől kinyilatkoztatott tanítással, akkor a fenti követelményt semmi módon nem lehet elfogadni.

3896

Ez okból az Egyház Tanítóhivatala nem tiltja, hogy a tudomány és a teológia jelen állásával megegyezően kutatások és viták tárgya legyen a mindkét területen illetékesek részéről az „evolúciónizmus” tana, amennyiben az ugyanis kutatásokat végez az emberi test eredete szempontjából, amely állítólag már létező és élő anyagból származik – habár a katolikus hit bennünket arra kötelez, hogy állítsuk, a lelkeket közvetlenül Isten teremtette. Ennek azonban olyan módon kell történnie, hogy a két nézet érveit, azaz a kedvező és a kedvezőtlen érveket mérlegeljék és ítéljék meg a szükséges komolysággal, mérséklettel és mértékkel, és hogy mindnyájan készek legyenek magukat alávetni az Egyház ítéletének, amelyre Krisztus rábízta azt a feladatot, hogy hitelesen magyarázza a Szentírást, és a hit dogmáit megvédje. Azonban egyesek merészen túlteszik magukat ezen a vita-szabadságon, oly módon beszélve, mintha már teljes bizonyossággal ki volna mutatva az emberi testnek már létező szerves anyagból való származása, felhasználva az eddigi összegyűjtött adatokat és az ezekre az adatokra alapozott okoskodásokat, és mintha az isteni „kinyilatkoztatás” forrásaiban nem volna semmi olyan, ami megkövetelné a tárgyban a legnagyobb mérsékletet és óvatosságot.

3897

Azonban, amikor a másik, csak feltételes elméletről van szó, azaz a poligenizmusról, akkor az Egyház fiai nem élvezik ugyanazt a szabadságot. Minthogy a hívők nem fogadhatják el azt a nézetet, amelynek állítói azt tanítják, hogy Ádám után voltak a földön valódi emberek, akik nem származtak természetes nemzés útján minden ember ősapjától, vagy pedig, hogy Ádám képviseli sok ős összességét; semmi módon nem tűnik ki, hogy ezeket az állításokat össze lehet-e egyeztetni azokkal, amikre a kinyilatkoztatott igazság forrásai és az Egyház Tanítóhivatalának határozatai tanítanak bennünket az eredeti bűnről; amely az Ádámtól egyénileg, valóságosan elkövetett bűnből származik, és ami a nemzés által mindenkibe átvitetvén minden ember sajátja. (Róm 5,1219; vö. az 15111514. pontokkal.)

3898

Mint ahogy a biológiai és antropológiai tudományokban, úgy a történettudományokban is vannak olyanok, akik merészen áthágják az Egyháztól megszabott határokat és óvatossági szabályokat. Különösképpen sajnálni kell az Ószövetség történeti könyveinek túlságosan szabad magyarázási rendszerét; ennek a rendszernek a védői eszméik megvédése érdekében tévesen hivatkoznak arra a levélre, amelyet nemrégen küldött Párizs érsekének a Biblikus Bizottság (vö. a 3862 sk. pontokkal). Ez a levél felhívja a figyelmet a Genezis 11 első fejezetére, bár ezek nem egyeznek meg a legjobb görög és latin szerzőktől, vagy korunk illetékeseitől használt történelmi módszerrel, mégis valami értelemben a történeti műfajhoz tartoznak, amit még az exegétáknak kell tanulmányozniuk és meghatározniuk; ugyanezek a fejezetek egyszerű és képletes, egy kevéssé művelt nép gondolkodásmódjához alkalmazkodó beszédmodorral mind azokra a főigazságokra, amelyek az üdvösségünkhöz alapvetők, mind az emberi nem és a választott nép eredetének népies elbeszélésére vonatkoznak. Ha a régi szent írók valamit átvettek a nép elbeszéléseiből (amit meg lehet engedni), sohasem kell elfelejteni, hogy ezt az isteni sugalmazás segítségével tették, amely ezeknek az okmányoknak a kiválasztásában és értékelésében megvédte őket minden tévedéstől.

3899

De ezeket a Szentírásba beleszőtt népies elbeszéléseket nem lehet egy szintre helyezni a mitológiákkal vagy hasonlókkal, amelyek inkább a képzelet kiáradásának gyümölcsei, mint az igazság és egyszerűség ama szeretetének eredményei, amely annyira kidomborodik a szent könyvekben, az Ószövetség könyveiben is, úgy hogy meg kell állapítanunk, a mi szent íróink nyilvánvalóan felette állnak az antik profán íróknak.

Kétségtelenül tudjuk, hogy a katolikus hittudósok nagyobb része, akiknek a tanulmányaikból szedik gyümölcseiket az egyetemek, a szemináriumok és a szerzetesek kollégiumai, távol állnak azoktól a hibáktól, amelyek manapság nyíltan vagy titokban terjednek, akár az újdonság iránti mánia, akár az apostolkodás túlhajtott szándéka miatt. Tudjuk azt is, hogy ezek az új nézetek megragadnak az ostoba emberek között; ezért jobban szeretnénk ezeket kezdetben orvosolni, mintsem az orvosságot akkor nyújtani, amikor a betegség immár előrehaladott.

Ezen indítóokokból érett elmélkedés és megfontolás után, hogy hiányosan ne teljesítsük szent kötelességeinket, elrendeljük a püspököknek, a rendek és a szerzetesi kongregációk általános főnökeinek, hogy gondoskodjanak – igen súlyos lelkiismeretbeli kötelezettség mellett –, hogy az ilyen nézeteket ne segítsék az iskolákban, az összejöveteleken, a konferenciákon, semmiféle írásokban és semmi módon ne tanítsák ezeket a papnövendékeknek vagy hívőknek.

Az egyházi intézetek tanítói tudják meg, hogy nyugodt lelkiismerettel nem gyakorolhatják tanítói hivatásukat, ha tisztelettel nem fogadják el azokat a szabályokat, amelyeket meghatároztunk, és nem figyelnek arra pontosan tárgyaik tanításában. Azt a köteles tiszteletet és engedelmességet, amelyet szorgalmas munkájukban az Egyház Tanítóhivatalával szemben vallaniuk kell, vigyék át tanítványaik gondolkodásába és lelkébe.

Minden erővel és minden igyekezetükkel arra ügyeljenek, hogy versenyezzenek a tudományok haladásával tanításuk közben; de őrizkedjenek attól, hogy áthágják az általunk a hit és a katolikus tan védelmében megszabott határokat. Az új kérdésekhez, amelyeket a modern kultúra és haladás időszerűkké tett, szorgalmas kutatásaikkal járuljanak hozzá, de a megfelelő okossággal és óvatossággal.