Oly sok megválaszolatlan kérdés… de egy biztos: nem csak krónikaszerű bárdénekeket ismernek a vadászok, s emberek. Volt egy mese, mely nem az istenek harcait zengte el. Egy mese, amit vérrel vetettek papírra… s amit egy életre megjegyzett a Világ valamennyi népe.
Egy ember - egy feladat - egy nagy rakás pénz - egy város - több száz halott.
És egy gúnynév: Brossa Oroszlánja.
- Halljátok szavam! - állt fel Ghals az asztal tetejére, noha lába rogyadozott alatta. A kezében lévő korsóból ki-kilöttyent a bíborszín bor, de a harcos nem mintha sokat törődött volna ezzel. Sőt, jóízűen kacagott saját ostobaságán, amin persze a többiek is harsányan felnevettek.
- Gyerünk, Ghals! Meséld csak el megint, mekkora volt az a medve! - kiáltott egy jókedvű ifjú, majd az ölébe rántotta a fogadós nejét. Az asszony felsikoltott, fehér ingjét - mely nem igazán takarta a hölgy dús kebleit - vörösre színezte a kezében tartott két korsóból kiömlő bor.
- Hah! Willem, ha még egyszer a nejemhez nyúlsz, kiverem a fogadat! - harsant Jon, a fogadós hangja.
- Óh, én csak a bort akartam elvenni tőle…!
- Elég a mellébeszélésből! - hörögte Ghals. - Akarjátok látni a medvét, vagy sem?!
- Attól félek, ebből már csak egy rókát fogunk látni - súgta oda Lancel Willemnek, aki felkacagott.
- Medve, medve…!
A jókedvű férfiak harsány nótára zendítettek rá. Többen a lábukkal doboltak, volt, ki tapsolt, egy-kettő felállt, és nevetséges táncba kezdett, míg a sarokban álló, félénk fiú elővette furulyáját, és játszani kezdett. A hangulat felhőtlen volt, a bor és az étel fogyott, a fogadós pedig csak remélni tudta, hogy a vándorcsapat meg tudja fizetni, amit rendelt. De a pénz nem úgy tűnt, hogy aznap kerül Jon kezéhez... noha ez aligha zavarhatta a férfit, aki - bár túl volt már ötvenes évein is - előszeretettel lopta el részeg vendégei erszényét. Elnézően hallgatta a hahotázást, vígadást, valamint újból és újból megfenyegette Willemet, hogy ha Marshához ér, olyat vág le, amit nagyon sajnálni fog a fiú.
Talán egy órába is beletelt, mire a hangulat csillapodni kezdett. A bor megtette a hatását. A vadászok fáradni kezdtek, és már Ghals sem hitte, hogy az asztal tetején trappolni jó móka. A világ tetején állt, egy hatalmas, himbálódzó hajó tetején, és mintha csak az istenek akarták volna belőle kirázni az aznapi vacsorát.
Jon már takarított… elgondolkozó pillantását a kandallóra szegezte, poharakat törölgetve. Már jóval elmúlt éjfél is, mikor az ajtó megnyikordult, és valaki betoppant. A fogadós felé sem nézett… a zenélő-kopogó léptek régi emlékeket idéztek fel benne, s csak egy valaki volt, akinek ilyen egyértelműen felismerte a csizmáját. Csak egy ember jött szerény kis ismeretlen fogadójába, a Zöld Asszonyba éjnek éjjelén.
- A szokásost? - kérdezte a férfi, és egy lágy, mégis magabiztos hang válaszolt neki.
- Most nem, Jon.
- Óh, a kedves Simona nem iszik semmit? Beteg vagy tán, leány?
Ekkor emelte csak tekintetét az ismerős idegen felé. A hölgy közel sem volt átlagos… sőt. Hozzá hasonlóval aligha találkozhatott nyugati ember. Simona karcsú, hosszú combú nő volt, feszes, bőrből készült ruhákat viselt, melyek nem takartak talán annyit sem, mint Marsha kis ingecskéi. Ám a két nőt össze sem lehetett mérni. Simona fiatal volt - pontosabban annak tűnt; 26-27 esztendőnél nem lehetett idősebb. Hosszú, derékig érő, barna haját általában összefonva viselte, és előszeretettel tűzött bele rézből készült karikákat. Arca erős vonású volt, finom vonalú, telt ajkai azonban elterelték erről a figyelmet. Azonban a szemei…
Pillantása magabiztos, kihívó… s írisze vörössége megrettentő. Lángoló vörösen villant a szempár, mely nem emberhez tartozott. De ezt aligha vonhatta bárki kétségbe. A nőről ugyanis csak pár ember tudta a kegyetlen és veszélyes igazságot; ők is csak azért, mert Simona megbízott bennük. De aki ismerte nevét, és kilétét… annak általában sok pénz zörgött a zsebében, s nem a hölgy bájait kereste.
Hanem a pengéjét… mely ha előkerült, az ember jobban tette, ha köddé vált. Már ha ez lehetséges volt.
Simona harsányan felkacagott.
- Nem beteg… csak unott. Nincs valami jó munkád? Hetek óta nem verekedtem egy jót.
A férfi a részegek felé bökött a fejével.
- Azt hiszem, ők szívesen kipróbálnák magukat, de én nem fizetek értük… senkiházi banda.
A nő elvigyorodott.
- Egy sört tölthetsz.
- A medve, a medve… még az sem olyan erős, mint az oroszlán! - szólalt meg hirtelen egy öreg, aki már megelégelte, hogy negyedjére is elzengik ugyanazt a nótát. S erre az egy szóra mindenki elhalkult.
- Úgy van, úgy van. Hallgassatok csak! Hallgassatok, vagy álljon ki valamelyikőtök, és mesélje el Brossa történetét! Vagy talán egyikőtök sem ismeri? - az öreg a sarokban ült, pipázgatott… arca nem látszott, csak hosszú, fehér szakálla.
- Mindenki ismeri azt a történetet… ha annyira büszke vagy az oroszlánodra, meséld csak el a történetét! - szólt vissza gúnyosan Willem.
- Sss…! - hurrogta le Ghals.
- Mi az? Talán féled őt? Hah! Neptune Breazast, Brossa Oroszlánja! - az ifjú felállt, és előkapta oldaláról görbe élű pengéjét. - Hallja csak meg, s jöjjön ide! Lenyírom a sörényét!
Társai zengő kiabálással adták a többiek tudtára egyetértésüket.
- Neptune…? Mintha ismerős lenne ez a név - tűnődött el Simona, miközben Jon elé tolta a korsót.
- Tudatlan barbár, aki nem ismeri e nevet.
- De a történetére nem emlékszem - fordult felé a lány.
- Én nem mesélem el… ott az öreg, beszélj vele.
A nő felvonta a szemöldökét. Milyen mese lehetett az, amit a nagy Jon ne mondott volna el neki? Hosszú ideig ráncolta a homlokát, mielőtt felkapta volna a korsót, és át nem lépdelt a sarokba. A férfiak új nótára kezdtek - az oroszlán meghozta a kedvüket.
„And who are you, the proud lord said,
that I must bow so low?
Only a cat of a different coat,
That’s all the truth I know.
In a coat of gold or a coat of red,
A lion still has claws,
And mine are long and sharp, my lord,
As long and sharp as yours.
And so he spoke, and so he spoke,
That lord of Castamere,
But now the rains weep o’er his hall,
With no one there to hear.
Yes now the rains weep o’er his hall,
And not a soul to hear. „
Simona leült az asztalhoz. Egy röpke pillantást vetett az éneklők felé, majd újfent az asztalnál ülő, pipázgató szakállasra tekintett.
- Mesélj nekem róla.
- Óh, Brossa történetére vagy kíváncsi, drágám?
Simona egy ezüsttallért csúsztatott az asztalon az öreg elé.
- Az igazságot akarom hallani.
- Tedd csak el a pénzed. Ki vagyok én, hogy eltitkoljam előled az igazságot?
A nő felhúzta a szemöldökét. Ki az, aki ebben a szegény városban visszautasít egy ezüstöt is?
- Mindent tudni akarok.
- A tudás utáni vágyad mulattató, Simona.
Döbbent csend következett… majd a nő előre hajolt.
- Honnan tudod a nevemet?
- Nem lényeges, drágám. Te Neptune-ról akarsz hallani egy mesét, én elmesélem, amit tudok. Hogy mit kezdesz a legendával, féled-e, vagy nyomába eredsz, mint előtted oly sokan, már rajtad múlik.
- Akkor hát mesélj.
- Nagyjából húsz éve történhetett az eset; azóta legendává nőtte ki magát a történet. Mesénk egy fiúval kezdődik; egy apátlan-anyátlan gyermekkel, akinek megölték a mesterét. Aki bosszú esküdött, és meg is fizette az adósságát - vérrel és szenvedéssel. Akit mindenki alábecsült még ezek után is. A fiúból férfi lett, és a férfi egyszer kapott egy igazán érdekes ajánlatot.
Bérgyilkos - ötlött fel a lányban, s halovány, kéjes vigyor kúszott a szája szélére. Milyen lehet épp a nagy Oroszlánt a sárba tiporni?
- Ne mosolyogj úgy, leány! Már most látom a szemeidben, alábecsülöd őt.
- Ha ismersz, tudod, hogy velem nem sokan akarnak versenyre kelni. De folytasd; mi volna az az „érdekes ajánlat”?
- A férfi elment egy úrhoz… az annyi aranyat ajánlott neki, amennyi talán több mint Eurisca összes gyémántja és drágaköve. De nem ám ingyen… nem egyszerű gyilkosságra kérte fel a férfit.
- Hanem? - a lány megdörzsölte a kezeit, majd a sörébe ivott. Egyre inkább érdekelte a legendás férfi… vajon milyen lehet? Hatalmas harcos, akinek csak izmai kecsegtetőek, de a feje üres? Bárhogy is nézzék ki, nem lehet túl nehéz átejteni, efelől meg volt győződve a lány.
- Hogy ölje meg egy város komplett lakosságát… majd’ kétezer embert.
Simona megvonta a vállát.
- Az nem nehéz, ha tudja az ember, hogyan csinálja.
- Valóban… de két óra leforgása alatt?
Ezen már felhúzta a nő a szemöldökét.
- Ez egy mese. Bárki belemagyarázhat bármit.
- Valóban… de tény, hogy az Oroszlán létezik, és ma is tevékenykedik. Nem ügyetlen bérgyilkos… felér hozzád is, kedvesem, és van egy olyan érzésem, hogy hamarosan ki is deríted.
- Nem ismersz engem - fordult felé a nő… ám döbbenet ült ki az arcára.
Az öreg eltűnt.
Egy férfi áll előtted. Magas, széles vállú, igazi katona ember... mégis más. Arcát nem látod, hisz csuklya és kendő fedi, csak tekintetét látod elővillanni; mint egy macska szemei, a sötétben... és mégis más. Mélybordón villan, démonian, s a meleg szín ellenére ridegen lángol a tekintet. Semmi mást nem tudsz belőle kiolvasni, csak elszántságot, magabiztosságot, jeges lángolást. Ő már nem ember... érző lény egyáltalán? Vagy csak egy gép? Ha meglátják az emberek, vajon mit gondolnak? Egy bandita. Egy bérgyilkos. De ha meghallják ezt a szót: Oroszlán. Egy gyilkost látnak.
