✶ 𝓟𝓮𝓭𝓮𝓼 𝓲𝓷 𝓽𝓮𝓻𝓻𝓪 𝓪𝓭 𝓼𝓲𝓭𝓮𝓻𝓪 𝓿𝓲𝓼𝓾𝓼 ✶
> 𝐹𝑒𝑒𝓉 𝑜𝓃 𝓉𝒽𝑒 𝑔𝓇𝑜𝓊𝓃𝒹, 𝑒𝓎𝑒𝓈 𝑜𝓃 𝓉𝒽𝑒 𝓈𝓀𝓎 <
Ó, az angyalok!
Mindenki hallott már róluk, nem igaz? Fodros blúzba öltöztetett, fehér szárnyú fiúk-lányok valamelyik éppen aktuális istenség lábtörlőjén csücsülve, ez az általános elképzelés. Esnek-kelnek, buknak és felemelkednek, ahogy épp az igazgató úr jónak látja. Egyesek épp csak igyekeznek kilábalni a göndör fürtös duci kisbaba korszakból, mások lángoló kardokkal és nagyjából annyi humorérzékkel hadonásznak, mint egy tégla. Ezen felül elterjedt róluk az a képzet, hogy jóságosak, pedig ha belegondolunk, még semmi erre utalót nem tettek. Az angyalok, ezek a tűzből és levegőből összepréselt lények valójában nem jóságosak, egyszerűen csak feltétlenül hűségesek.
Vannak hát ők...
És vannak az igaziak.
Az a maroknyi személy aki tud a létezésükről csak azért hívja őket angyaloknak, mert még nem találtak számukra jobb nevet, illetve ha egy ember megpillantaná őket, azt gondolná, miközben a szemeit kanalazza össze a földről: Angyalt láttam...!
A nevek márpedig ragadósak.
Mégis, súlyos tévedés összekeverni Őket a fent tárgyalt még-csak-nem-is rokonokkal. Ezek a rég elfeledett teremtmények képezik a legelső létező fajt: az űr gyermekei, az univerzum mozgatórugói, a mágia forrásai. Semmiféleképp sem tollászkodó, fontoskodó, szolgalelkű hírvivők. Fentről és mindig kívülről figyelik a világokat, feladatuk az univerzum működtetése: gondoskodnak arról, hogy a dolgok a megfelelő pályán mozogjanak, hogy a dimenziók a lehető legkevesebb ponton csússzannak össze, hogy a különböző világok ne tekeredjenek túl szorosan egymás köré, hogy a csillagok állása megfelelő legyen, és ami a legfontosabb: kontrollálják a mágiaeloszlást, mely energia belőlük származik. S bár történetesen tudnak az emberekről meg az isteneikről is, csak annyi gondolatot szentelnek nekik, mint azok a hangyáknak. Nem ártanak, de nem is segítenek hétköznapi dolgokban. Probléma nélkül tudnak komplett világokat mozgatni, vagy épp kitörölni a létből, ha úgy ítélik helyesnek. Alapvetően nem törődnek olyasmikkel, amiknek az átlagéletkora rövidebb, mint egy csillagé.
Alapvetően.
Ezeket az "angyalokat" arra tervezték, hogy az Univerzum hatalmas fogaskerekeiként ne törődjenek olyan apróságokkal, mint az Élet, a Halál, a Helyes vagy a Helytelen. De néha, milliárd évente egyszer-kétszer azért köztük is előfordul olyan, akit, ha halandó lenne, azzal a szóval illetnének, hogy álmodozó... Mert ők figyelnek. Nem csak megfigyelnek, nem csak rendet tartanak, hanem igazán odafigyelnek. Életeket kísérnek végig ragyogó tekintetükkel, halálokat, magányos gondolatokat, aprócska elméket. Olykor pedig el is mennek, hogy testközelből figyelhessék meg mindezt - és nem, ettől nem lesznek se bukottak, se számkivetettek, se renegátok. Ők mindig azt teszik amit kell, és nincs, aki megmondja nekik, mi is ez pontosan; így hát biztosak benne, hogy azon társuknak aki úgy dönt, leereszkedik mások közé, perpillanat pontosan ez az amit tennie kell.
Nagyon ritkán fordul elő ilyesmi.
Ennek egyszerű az oka: nem éri meg. A távozott angyal mindig úgy tér vissza, mint akit láz fűt, és elképesztő történeteket mesélt aprócska lényekről és gubancos tudatokról, és ötletei vannak, és álmai... Amiket mire visszaér, már nincs értelme megvalósítani. Addigra odalent már elmúlt minden, megváltozott az összes viszony, és feleslegessé vált minden ötlet alkalmazása. A dolgok egyszerűen túl gyorsan változnak hozzájuk képest. Ugyanakkor ezek a parányi tudásmorzsák olykor pontosan azok, amikre szükség van a helyes működéshez, így hát soha nem értékelik haszontalannak az ilyen kirándulásokat. Az angyal elmegy, lát, visszatér és az élet megy tovább...
Többnyire ebbe bele is nyugszanak.
Többnyire.
Celestia egy a szóban forgó csillag-angyalok közül - perpillanat a Földön.
Igaz, egyelőre csak alig száz évet ha eltöltött itt, ami társai számára egy elég nehezen értelmezhető időtartam - még egy tüsszentést is hosszabbnak értékelnek ennél -, ő mégis gyorsan beilleszkedett. De legalábbis megtanulta meghúzni magát. Amolyan tanulmányi út ez amin részt vesz az emberek között, egyfajta hivatalos küldetés, és persze természetes kíváncsiságából fakadó kirándulás. Ki ne szeretne egy kicsit valaki más bőrébe bújni életében?
Célja végtelenül egyszerű: a lét értelmét kutatja. Hogy mit jelent élni. Mit jelent meghalni...
Megjelenésében nincs semmi különös, mert bár képes szabadon változtatni alakját, nem törekszik feltűnősködésre. Emberi inkognitója sallangmentes: középmagas, sötét hajú lány képét ölti magára legszívesebben, aki ránézésre a légynek sem tudna ártani - nem mintha ő egyébként ártó szándékú lenne. Valami apróságot - szemszín, hajhossz, finomabb vonások - gyakran változtat magán. Ezek alig észrevehető különbségek, de neki fontos: mivel alapvetően testetlen lény, számára a fizikai való elég kényelmetlenné válik egy idő után, az alakváltás pedig ideiglenes enyhülést nyújt. Legfeljebb a vére árulhatja el, ez ugyanis olyan színű, mint a folyékony mágia - a szín (ami a nyolcadik a skálán) neve egyébként oktarin, elég lehetetlen elmagyarázni, hogy néz ki -, és nem mellesleg olyan forró is.
Mivel ő és társai képezik a mágikus energia forrásait, bizonyos szempontból elég trükkös módon kell elrejtenie színtiszta varázserőt tartalmazó kisugárzását, hogy attól se a bolygó ne roskadjon össze, se mohó lények ne környékezzék meg - másrészről meg pont emiatt csekélység. Egész lényének tehát csak egy aprócska morzsáját bújtatta emberi alakba és küldte le a földre, amely azonban kapcsolatban van a fennmaradó résszel.
Természetfeletti elemek megtévesztésére gond nélkül tudja felvenni szárnyas, klasszikus angyalos alakját és kisugárzását, ami elég szokott lenni ahhoz, hogy megússza a kellemetlen kérdéseket. Általában őrangyalnak hazudja magát, hiszen azokból elég sok van, és senki sem tartja őket számon név szerint - egy ízben évekig a szerepben volt kénytelen maradni, de nagyon tanulságos élmény volt. Persze ha valaki nagyon nagy detektív, felismerheti a hibát a Mátrixban - csak kérdés, meg tud-e birkózni az igazsággal.
✶✶✶
