Nicole Kidman megkérdezte tőlem, hogy igazi-e a hajam
Hétéves kora óta kaszkadőrködik, már volt része sok rázós kalandban. Forgatott filmet Helen Mirrennel, reklámot Antonio Banderasszal, úgyhogy bírja a sztárok közelségét. De így is nagy sokk volt Gáspárfalvi Dorka számára a vasárnapi Oscar-gála, amin a Mindenki egyik főszereplőjeként vehetett részt. Amikor kimondták a magyar kisfilm címét a Dolby Theatre színpadán, az idő is megállt a 14 éves lány számára. De utána összeszedte magát, belógott egy menő partiba, egy órán át Meryl Streepet hajkurászta, majd leszólította Nicole Kidmant egy közös fotóra. Ilyen volt az Oscar-díjkiosztó estéje, Gáspárfalvi Dorka szavaival, akit telefonon értünk el Hollywoodban.
Odaértünk az Oscarra, és kiszálltunk a 150 méter hosszú vörös szőnyeg legelején. Mindenki ment szépen libasorban, nem tolongott senki. Jobbról és balról is ott volt elreteszelve több száz ember, fotóztak, videóztak, és állandóan küldték nekünk Dorkával (Hais Dorottya, a Mindenki másik főszereplője – V.F.) a puszikat. Nagyon jó érzés volt.
Olyan biztonsági ellenőrzés volt, mint egy repülőtéren. Fémdetektorok! Adtak egy tálat, abba bele kellett rakni a kistáskát, a telefont, meg mindent, ami nálad van, kivéve a ruhádat. Nem tudom, miért, de én becsipogtam. Odaküldtek egy másik csávóhoz, hogy nézzen már meg, hogy miért csipogtam be. Kiderítette végül, hogy nincs nálam bomba, úgyhogy továbbengedtek.
Mentünk tovább a vörös szőnyegen, de ott már nem volt annyira hideg, mert amúgy esett az eső, és én nagyon fáztam. Vártunk úgy fél órát, addig ettünk, ittunk, majd beültünk a színházba. Fentre ültünk, de nem is baj, mert annyira gyönyörű volt onnan nézni mindent, és egyébként is voltak nagy képernyők, amiken mutatták közelről az emberek arcát. Láttam Kristófot (Deák Kristóf, a Mindenki rendezője – V.F.) is, ott ült lent.
Minden második Oscar átadása után volt egy ötperces szünet, ami azért volt számomra izgalmas, mert ahányszor kimentem pisilni vagy enni, folyton kint ragadtam. Mert csak abban az öt percben volt szabad ki-be jönni. De száz ember állt a vécénél, így hogy tudjak visszaérni öt perc alatt?! Kint is volt tévé, onnan is lehetett nézni, de az nem volt annyira izgalmas.
Öten ültünk fent: Balázs Ádám zeneszerző, Csillag Manó vágó, Maly Robi operatőr, és mi ketten Dorkával. Megbeszéltük, hogy amikor a mi kategóriánk következik, akkor összefogjuk a kezünket, és nagyon imádkozunk, hogy a mi filmünk címét mondják ki. Én becsuktam a szememet is.
És kimondta, hogy „and the Oscar goes to… Sing!” Na, én akkor kaptam szívrohamot. Felugrottam, és majdnem leestem onnan az emeletről. Én attól a pillanattól kezdve mindent, de tényleg mindent elfelejtettem. Ott sírtam, aztán valaki szólt, hogy „figyeljétek már Kristófot!” Odanézek, de Kristóf már ment le a színpadról. Kérdeztem, mit mondott. „Hát nem tudom, mert itt sírtál” – mondta Dorka. Nem baj, utána visszanéztük, nagyon aranyosat mondott.
Kristóf szó szerint sokkot kapott. Elmesélte nekünk, hogy amikor kimondták a film címét, ő nem ugrott fel, nem kiabált, nem csinált semmit, nem is sírt. Felment a színpadra, átvette az Oscart, elmondta a szövegét, és kész. Utána nagyon sokan megdicsérték, hogy milyen nyugodt voltál, Kristóf. Persze, mert egész végig sokkban volt! Egyáltalán nem számított rá, de mi se.
Én direkt úgy gondoltam rá előtte, hogy jó, nem baj, ha nem mi nyerjük, az is egy óriási dolog, hogy idáig eljutottunk. Ki tudtunk jönni Amerikába, bent ültünk az Oscar-átadón, 14 évesen. És megnyertük.
Miután lement a díjunk, azt mondta Balázs Ádám, hogy „Figyeljetek, b____átok meg, megnyertük az Oscart, emberek, a k____ életbe, na, most menjünk innen, hát le____om ezt az egészet itt, menjünk ki, azt ünnepeljünk!” Mert neki ilyen szlengje a csúnya beszéd, mi már megszoktuk. Szóval nem néztük meg a gála többi részét, kijöttünk.
Kristóf odaadta nekünk a szobrot, hogy próbáljunk meg bejutni vele a Governors Ballba. Ádám azt mondta, menjünk oda a jegyszedőhöz, mutassuk meg neki az Oscart, hátha beenged. Odamentünk a csávóhoz hárman, Ádám, Dorka meg én, megmutattuk neki az Oscart, és azt mondta, „hmm, okay, go on”. Erre Ádám mondta magyarul – mert azt úgysem érti a jegyszedő –, hogy „jól van lányok, nem kell pattogni, tegyünk úgy, mintha lenne jegyünk, most szép lassan besétálunk”. És tíz méterre a jegyszedőtől elkezdtünk sikoltozni, hogy bejutottunk! Ez azért volt akkora öröm, mert utólag kiderült, hogy oda 1500 dollár egy belépő.
Ott volt az összes híresség, de tényleg mindenki. Nekem úgy telt ez a parti, hogy egy órát kerestem Meryl Streepet, vele akartam fotózkodni nagyon, meg Ryan Goslinggal. De mindegy, ők már nem voltak ott. Viszont találkoztunk Nicole Kidmannel.
Ez úgy történt, hogy kerestük Dorkával Meryl Streepet, és akkor megláttuk, hogy ó, itt van Nicole Kidman, ő is jó lesz. Odamentünk, mondom neki, „Hello, may I take a picture?” Erre ő: „Oh, yes, sure!” Olyan aranyos volt, és szerény, én el se hittem. Szerintem Meryl Streep nem beképzelt, de Nicole Kidmanből simán ki tudtam volna nézni. És egyáltalán nem volt az!
Készített Ádám fényképet rólunk, és utána Nicole Kidman megkérdezte tőlem angolul, hogy igazi-e a hajam. Mondtam, igen. Erre ő: „Oh my God!”, és elment. Ennyi volt a találkozásunk Nicole Kidmannel.
Aztán odamentünk Jeff Bridgeshez is, ő azt mondta, szívből gratulál, és további sok sikert kíván. De vele nem beszéltünk többet, mert őt evés közben szólítottam le, hogy hadd készítsünk egy képet. Samuel L. Jacksonnal meg Ádám beszélt, mert ő ismerte valahonnan.
Amire Jimmy Kimmelhez értünk, addigra nekem lemerült teljesen a telefonom, úgyhogy Dorkáéval csináltuk a fotót. Mint kiderült, ő nagyon jó barátja Ádámnak, úgyhogy ők vagy egy órát beszélgettek.
Kábé két órát voltunk ezen a partin, utána kijöttünk, és egyből a szülők jutottak eszünkbe. Ők egy közeli étteremben nézték a díjkiosztót, húsz percre onnan. Gyorsan beszálltunk a kocsiba, és nagyon reménykedtünk, hogy még ott legyenek, mert két órát várakoztak. Azt hitték, az átadó után egyből megyünk hozzájuk.
Nagyon nagy öröm volt meglátni a szülőket, annál kisebb a fotósokat. Mindenhol interjús meg fotós volt, szegény Kristófot egyből letámadták, mindenki elkérte az Oscar-szobrot. Anya mondta, hogy ő nagyon sírt.
Utána éjfélig, kettőig készültek az interjúk meg a fotók, és végül hazamentünk. Én egész éjjel semmit nem aludtam, de egy percet se, mivel végig írogattak rám interjúsok, és már nem akartam nekik válaszolni, de muszáj volt, mert állandóan jött az üzenet, és lefagyott a telefonom tőle. Kristóf mondta utána reggel, hogy ő le is szerelte az övéről a Messengert emiatt.
Az volt a vicces, hogy én nem izgultam, csak az utolsó egy percben jött rám nagyon a szorongás. Ugyanígy volt vele az operatőr is, viszont a vágó, Csillag Manó, ő egyáltalán nem izgult. Néztük, és Ádám – aki ugyebár csúnyán beszél – mondta neki: „F___om kivan, mi bajod van, ember? Te nem izgulsz? Te le____od ezt?” Erre Manó meg: „Figyelj, ez csak egy díj. Ha megnyerjük, örülök, ha nem, akkor is örülök, mert kijutottunk ide.” És végül is igaza van.
Biztos nehéz lesz visszacsöppenni a budapesti hétköznapokba. Az Oscar-átadó óta jött 229 üzenetem, és elolvastam belőle ötvenet. Láttam, hogy a legtöbb az osztálytársaimtól jött, és annyira várják, hogy hazajöjjek, hogy felírták kémiaórán a táblára, hogy Dorka. Megengedte nekik a tanár, és kirakták Facebookra. Annyira várom, hogy mit fognak szólni. Szerintem nagyon örülnek.
Nina tegnap nézte a szobrocskát, és csak úgy, elkezdett sírni. Nézi a szobrot, és elkezd sírni. Mondom, mi a baj, azt mondja, egyszerűen ezt nem tudom felfogni. És igaza van, mert tényleg senki nem tudja felfogni. Kristóf úgy tesz, mintha már nagyjából felfogta volna, de szerintem nem. Szerintem nem. Hihetetlen.