Ki ne emlékezne a fergeteges listánkra, ahol tökéletes sorrendbe raktuk mind a huszonnégy Bond-filmet, utat mutatva a tévelygőknek, vigaszt nyújtva az elesetteknek, és helyre téve a balgákat. Valószínűleg senki, hiszen ennek már bő két éve. Az új film viszont olyan rossz, hogy történelmi lehetőséget kínál a "Melyik a legjobb James Bond-film"-lista további tökéletesítésére, hiszen az már akkor is inkább arról szólt, hogy melyik a legrosszabb.

Lássuk be: így izgalmasabb is, hiszen a sorozat több filmje pályázik a "legrosszabb" kétes dicsőségére, hiszen jóból alig van. Így lett gyönyörű minden, ahogy azt Záray Márta és Vámosi János énekelte.

És persze szögezzük le: szeretjük a Bond-filmeket. Mi sem írnánk róluk, önök sem olvasnák, ha nem így lenne. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a filmek legtöbbje borzalmas. Amitől persze mi még szerethetjük őket. Na de elég az érzelgősségből, csapjunk bele!

#25 - Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty's Secret Service, 1969)

Az egyetlen film, amiben George Lazenby játszotta Bond parancsnokot, már csak ezért is szükségszerű, hogy az utolsó legyen a legrosszabbak listáján.Lazenbynél jobb Bondot valószínűleg lehetne találni, de eddig még nem sikerült.Hiába egy bájgúnár, de jól verekszik, úriember, és szemérmetlen kujon.

Telly Savalas is szuper Blofeld, csak úgy sugárzik róla az elvetemültség, egyszer még a saját macskáját is odavágja. A síparadicsom csodapalotájában benarkózott fiatal hölgyek minden Bond-idők legkomolyabb felhozatalát kínálják - meglepő, hogy a skót szoknyában parádézó ügynök pont a legszebbeket nem tünteti ki figyelmével.

A film további erénye, hogy1969-ben készült, az emberi jóízlés pedig köztudottan ekkor érte el civilizációs csúcspontját. Minden egyéb részlet is nagyjából a helyén van, úgyhogy aki nem szerelmes a kretén Roger Moore-ba, és nincs teljesen elveszve Sean Connery mellszőrzetében, az belenyugodhat a csúfos helyezésbe.

#24 - Dr. No (1962)

Óriási film, de valljuk be, semmi őrületes extraságot nem tartalmaz. Ursula Andress szép asszony, Dr. No pedig egy kimért gonosz úr, akinek egzotikus szigete és irigylésre méltó neve van, bár meglehet, hogy neki ez sem tetszik.

A Dr. No jó régi, úgyhogy szívinfarktust nem kapunk az izgalomtól, halálra sem röhögjük magunkat, de mégiscsak van egy varázsa, mondhatni világa. A legnagyobb erénye, hogy egyben van, jó a ritmusa, és nincsenek benne idegesítő dolgok, ezért jobb eredményre itt esélye sincs.

#23 - Casino Royale (2006)

Ez bizony egy príma mozi.Annyira jó, hogy felmerül, vajon mi az, amit egyáltalán elrontottak benne?Sokáig azt hittem, hogy Eva Green a film nagy tévedése, de nem: a valamirevaló férfiak gyakran vonzódnak semmirekellő játszmás nőkhöz, még ha azok olyan búvalbaszott fapinák is, mint Vesper.

Örömteli tény, hogy az eléggé félresikerült Aranyszem rendezője tizenegy év elteltével ilyen szépen összeszedte magát. A kezdőjelenet (nem a fekete-fehér, feleslegesen erőszakos, hanem a kakasviadallal kezdődő négerüldözés) verhetetlen, kár, hogy nem játszhat a hivatalos kezdőjelenet-mezőnyben, hiszen a főcím utánra tették.Chris Cornell betétdala viszont hivatalosan is az egyik legjobb.

Hosszan lehetne még sorolni az erényeit Le Schiffre komisz karakterétől kezdve vályogvető nőjén át a pókeres formákig, a lényeg, hogy hosszú idő után és kellően stílusosan hozta vissza a Bond-legendát.

#22 - Goldfinger (1964)

Sokáig nem értettem, hogy miért van tőle úgy oda mindenki, pedig tényleg nagyszerű film - ezt bizonyítja a listában elfoglalt szánalmas helyezése is.Goldfinger az egyik legjobb valaha volt gonosz: ideges és gazdag. Néma szolgáját is simán ki lehet bírni, kártékony ténykedéséért kellő kárpótlást nyújt halála.

Bond ezúttal mintha kicsit kelekótya lenne, de legalább nem nagyon, mint más kalandjaikor. Valószínűleg a fiatal Connery sem nyert tanulmányi versenyeket, és még nem olyan jó színész, hogy ezt jól palástolja, de ha úgy nézzük, mindez sima lazaságnak is tűnhet, ami meg külön jó a feszült Goldfingerrel szemben. Lehet rá olyat mondani, hogy a legklasszikusabb Bond-film, hogy miért, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, tényleg az.

#21 - A Quantum csendje (Quantum of Solace, 2008)

Na, ezt ki hitte volna? Pedig nem tévedés: egy sajnálatosan szuper történet, egy kellően utálható gonosz, két csodálatos asszony, és a Bond karaktert még pont elviselhetően batmanesítő Daniel Craig sietnek elfeledtetni a Cobra 11-es nyitányt és Jack White életének legrosszabb dalát.

Az operaházi bilderberg-találkozó kétségtelenül az egyik legmenőbb jelenet a Bond-történelemben. A végén a sivatagi leszámolás sántikál ugyan, de így keretes a szerkezet, ráadásként pedig megkapjuk a Four Tet-féle végefőcímzenét. A fölöslegesen sok erőszak talán kicsit fölöslegesen sok, a vicc meg kevés, de végül is ez egy nagyon is erős Bond-film, menjünk is tovább.

#20 - Tűzgolyó (Thunderball, 1965)

Legendás képsorokban nincs hiány: itt van rögtön a kezdőjelenet a női ruhában agyonvert, majd rögtön utána piszkavassal is megfojtott Bouvar ezredessel, hamar előkerül a szifonhátizsák, később a víz alatti légzőkütyü a cápákkal teli medencében, a SPECTRE-közgyűlés jelenete pedig a látványosan kiesős show-műsorok alapvetését teremtette meg.

Connery itt még fitt formában hozza legjobbját, a film mégis kicsit széteső.A véget nem érő víz alatti búvárharcok alatt például könnyű elbóbiskolni, Bondot pedig megint érthetetlenül sokszor nem ölik meg, de míg ez a Goldfingerben valahogy oké, itt kevésbé. A csaj viszont jó, a táj szép, szóval ha jól választjuk meg a fagylaltot és a ropogós kiegészítőket, kellemes időtöltést kínál, úgyhogy semmiképp sem elég rossz.

#19 - A világ nem elég (The World is Not Enough, 1999)

Megértem, ha ezzel bárki vitába száll, hiszen a nyomorult Pierce Brosnan ennél előkelőbb helyezésekre hivatott. Valójában azonban ez egy fordulatokban bővelkedő történet, legalábbis Bond-mércével mérve, azaz van benne legalább egy meglepő fordulat.

Lehet azzal jönni, hogy milyen béna gonosz a trainspottingos Begbie - tényleg az, de pont ott furfang, hogy nem is ő az igazi gonosz!John Cleese színre lépése legalább olyan pusztító, mint a Star Wars lobogó fülű Jar-Jarja, úgyhogy van itt muníció. Az olajvezetékben furikázós kaukázusi jelenet ellenben majdhogynem klasszikus, a két csajszin kiválóan el lehet morfondírozni, de igazán az akciójelenetek és a ritmus tehet arról, hogy ez mégiscsak egy sajnálatosan jó film lett.

#18 - A kém, aki szeretett engem (The Spy who Loved Me, 1977)

Az egyik legjobb nyitójelenettel, Lotus Esprit S1-ekkel és egy tragikus főcímdallal érkezik meg egyéni legjobbjához a kretén pojáca Roger Moore és a neki köszönhető fájdalmas poénvilág.

Az orosz titkosügynök hölgy csak annyira kívánatos, mint egy mélyhűtött rágcsáló, a tenger alatti palotájával le-fel liftező főgonosz Stromberget sem lehet komolyan venni, viszont jó nézni ezt a filmet, és kész. A maguk alá csinált tudósok minden idők leghitelesebb mellékszereplői, szinte látni, ahogy kúszik lefelé a lábukon a barna kígyó. Ássunk mélyebbre.

#17 - Oroszországból szeretettel (From Russia with Russia, 1963)

Pompás zene, egymás haját tépő cigánylányok, késes cipőben rugdosódó kémnagyi, nőket megértően pofozó Connery, már-már azt hihetnénk, újabb jó filmmel van dolgunk.

Ám az egész felfordulás okozója, a titokzatos "kódoló" egy elég nagy kamu, mint ahogy az orosz kisasszony esetében sem világos, hogy mit is akar, ha egyáltalán bármit.Még maga Bond parancsnok is meglehetősen összevissza viselkedik. Szépek a képek, Isztambul csodás, de sajnos az elnagyolt történet fárasztóvá teszi a mozit. Ami még így is milyen jó!

#16 - Skyfall (2012)

A nyomokban James Bondos elemeket is tartalmazó hosszú és unalmas akciófilmnek vannak kétségtelen erősségei is. Sévérine például minden idők legjobb Bond-nője, nagy kár, hogy hamar lelövik. Javier Bardem is remek színész, Judi Dench a nagybetűs M, néhány illemtanórával Daniel Craigből is jó Bondot lehetne faragni, az akciók és a helyszínek is profik - hogy lehet, hogy mégis egy szar film lett a vége?

Hát úgy, hogy nem sok maradt abból, amit eddig James Bondnak ismertünk, és még azt is elbénázták.Egy Bond-film nem lehet sötét, és egy Bond-gonosz sem lehet Joker. Elcseszett korszellem ide vagy oda, ez a sok lelkizés baromi rossz ötlet volt, mint ahogy Bondból sem kellett volna kriplit csinálni, aki ráadásul még peches is. Méghogy a legjobb James Bond-film, hahaha!

#15 - Halálvágta (View to a Kill, 1985)

Talán a legellentmondásosabb Bond-film. Grace Jones és Chistopher Walken miatt egyértelmű helye lenne a legkevésbé rosszak között, ugyanakkor Roger Moore öregen még sokkal szerencsétlenebb, mint előtte bármikor. John Glen egy igazi balfácán, ha rendezésről van szó, ettől még persze lehet rendes ember.

A nyolcvanas évek hangulata pont annyira üt át a lóversenyzős, hajtóvadászatos miliőn, hogy tönkrevágja azt, így ahelyett, hogy tobzódnánk 1985 nyomógombos világában, annyival kell beérnünk, hogy néha azt mondják: "microchip". És kész. Nehéz ezt a filmet objektíven értékelni, tiszta szerencse, hogy végre sikerült.

#14 - Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds Are Forever, 1971)

Itt van Bond, a texasi kopó! A nyugdíjas tornatanár kinézetű Connery visszatér, ezzel pedigelérkeztünk a legtaplóbb Bond-filmhez. Az öreg Connery eleve taplóbb, mint a fiatal, és mivel a Lazenby hagyta coolság-űrt hiába is próbálták volna betölteni vele, elküldték oda, ahova az ilyen viselkedés való: Amerikába.

Már rögtön a nyitójelenetbe annyi parasztságot szorítottak, ami más esetben egy egész filmen át kitart. Hiába bővelkedik a történet nyilvánvaló marhaságokban, 1971 mégis csak remek évjárat. Az akkori kamerakezelésből valahogy csodálatos képek születtek, amik a rossz filmeket is megjavítják. Ez pedig nem is annyira rossz film, noha nem egy Piszkos Harry.

#13 - A holnap markában (Tomorrow Never Dies, 1997)

BMW-k és német gonosztevők uralják a mozit, Rex felügyelő végül nem kerül elő, de nélküle is RTL-i a hangulat. A filmben két igazán jó jelenet van, az egyik, mikor Bond a hátsó ülésről telefonja segítségével farolgat a parkolóházban, a másik meg amikor Elliot Carver médiapüspök, egyben félig német főgonosz kicsúfolja Wei Lin jószándékú kínai titkosügynök karatetudását. Na, az tényleg vicces, érdemes többször visszatekerni.

Sőt az irodaházból bilincsben menekülős jelenet is izgalmas, és az ráadásul egész hosszú. Amúgy egy jobbára sablonos és jellegtelen Bond-film, bár különösebb baja sincs. A csajok is nagyjából ilyenek - teljes joggal, hiszen ez már a középmezőny.

#12 - Polipka (Octopussy, 1983)

Sokáig azt gondoltam, messze ez a legostobább film a sorozatból, az igazi mélypont, ezért egyetlenként megvenni sem voltam hajlandó DVD-n. Azóta viszont bebizonyosodott, hogy Roger Moore idiotizmusához kiválóan illik e bárgyú film, amely végül is kifejezetten szórakoztató - bár meglehet, hogy csak én hülyültem hozzá a filmhez.

Bond nagyon ravaszul krokodilnak öltözik, elszabadul egy gyilkos céllövöldei gumipolip, bohócok halnak erőszakos halált, a Scaramanga mellett már tíz évvel korábban is jól mutató escortlány pedig gondoskodó MILF-ként tér vissza.

Arra már nem emlékszem, hogyan lesz az összevissza lopkodott, patkolt tojásokból nukleáris robbanófej, de mondom, ez még mindig egész jó, főleg ahhoz képest. Az értelmetlenségig titokzatos, poliptiszteletüket rányalós tetoválással jelző csajszekta persze sokat dob a helyezésen. De hol késik már a SPECTRE!?

#11 - Aranyszem (Goldeneye, 1995)

Azért jelentős film, mert a Timothy Dalton - John Glen - öreg Moore triász által kitartó munkával megásott sírból kellett feltámasztania a sorozatot, és ez végül sikerült is. A kezdőjelenet és a csajválasztás hibátlan, még a sztori is rendben van, néhány dolog viszont sajnálatosan el lett szúrva. Igazából elég hosszan lehetne őket sorolni.

A 006-os ügynök kesergése például rettentő lelombozó, a szemüveges orosz informatikus láttán minden jobbérzésű ember tenyerébe temeti arcát, a szoborparkos éjszakai jelenet pedig az univerzális filmtörténet egyik soha be nem gyógyuló fekélye. Vannak benne azért jó dolgok is, ez nem vitás, devégeredményben baromi fárasztó az egész.

Sokak szerint legendás epizód, ami nem hülyeség, de inkább a James Bond-mozik tipikus érzéki csalódásáról van szó: pár emlékezetes jelenettől még nem lesz feltétlenül jó a film.

#10 - Soha ne mondd, hogy soha! (Never Say Never Again, 1983)

Sean Connery másodszor tér vissza Bondként, és először csontpapaként! A nyilvántartás szerint 53, ránézésre legalább 63 éves színész csak úgy szórja a disznó vicceket a hölgyeknek, és úgy verekszik, mint a hátára fordított cserebogár.

A történet ismerős, hiszen a Tűzgolyó félhivatalos remake-jéről van szó, ami miatt sokan bele sem számolják a Bond-sorozatba. Pedig hiába néz ki a 007-es úgy, mint megbuktatása után szoláriumban vigasztalódó Medgyessy Péter, és hiába nem értjük, miért fordul meg minden nő egy mumifikálódott mazsola után, a történet jó, a rendezés korrekt, a legtöbb részlet a helyén van, például Kim Basinger mellbimbói is.

Azért néhány dolog hiányzik, mint egy normális filmzene, egy észrevehető Moneypenny, és egy olyan Q, aki nem nyal be Bondnak, hanem rendesen kivan rá, ahogy megszoktuk. A fiatal Mr. Beanért sem lett volna kár. Van ellenben szuper nyolcvanas évek hangulat, különös tekintettel a "Világuralom" nevű dupla-joystickos videojátékra, amit Bond hogy, hogy nem, de végül megnyer. A legrosszabbak elitklubjában is van jó film!

#9 - Halálos rémületben (The Living Daylights, 1987)

Itt lenne egy egész jó film, amiben az anyaszomorító Timothy Dalton játsza Bondot, de baj nem jár egyedül, mert van mellette egy szellemi fogyatékos, szalmahajú csellóslány, akit - ha jól emlékszem - még Bond sem dug meg, viszont érthetetlen módon végig udvarol neki. Atyáskodóan!Látott már valaki atyáskodó udvarlást közelről? Nincs hervasztóbb a világon.

A mérleg másik serpenyőjében van az A-ha főcímdala, aminél kívánni sem lehet jobbat, Pozsony és Bécs, amik csodás városok, a sivatag, ami perzselő és végtelen, és az afgánok, akik első ránézésre putri népség, de mint kiderül, köztük is akad rendes ember. Az elvtelen szovjet dezertőr tiszt körül szövődő cselekmény is telitalálat lenne, John Glen viszont már csukott szemmel is tudja, hogy kell eltolni egy majdnem tök jó filmet. Közeledünk!

#8 - Halj meg máskor! (Die Another Day, 2002)

Halj meg inkább most rögtön! Szinte bármilyen jelzős szerkezetű káromkodással össze lehet foglalni a filmet, ennek ellenére az első fele látványos és élvezhető. Észak-Korea zord és korrupt, Kuba napfényes és korrupt, a vívójelenet izgalmas,Halle Berry pedig ugye kijön a tengerből, de ennek ellenére sem egyértelmű, hogy most akkor jó nő, vagy nem.

A megmagyarázhatatlan Madonna-jelenés az első valódi intő jel, az izlandi jégpartitól kezdve azonban végképp menthetetlenre fordul a helyzet. A sztori értelmét veszti, a CGI-trükkök annyira valószerűek, mint Feles Elek szájmozgása, a leomló digitális díszletek között pedig észrevesszük, hogy Pierce Brosnan igazából nem is James Bond, csak egy műfogsoros porszívóügynök. Azért az eltűnős autó nagy ötlet volt, meg kell hagyni.

#7 - Csak kétszer élsz (You Only Live Twice, 1967)

Cseppet sem lehet csodálkozni azon, hogy ezután a dögunalmas film után elküldték Conneryt nyugdíjba, aki egyébként legalább hárommal többször élt Bondként, mint azt szabad lett volna.

#6 - Holdkelte (Moonraker, 1979)

A Broccoli család a gyerekekre is gondolt: ami a kilencvenes években a dinó, az a hidegháború idején az űr volt. Ebben a filmben űrrepülő szeli keresztül az űrt, hogy elrepüljön az űrbázisra, ahol űrcápát (?!?) gyilkol a Cápa nevű ember (a régi intervideós felirat szerint Vasfogú) az űrben, közben meteorrajként záporoznak a hamisítatlan Roger Moore-os poénok, amelyekhez a főhős az űrben is rendre felvonja szemöldökét.

De ahogy Levente Péter is veszít varázsából középső csoport felett, ez a film is csak az első pattanásokig működik igazán jól. A végkifejlet annyira gagyerák, hogy Flash Gordon is megirigyelné, ahogy Bond az űrből menti meg a Földet, és tényleg csak egy hajszálon múlik. A szexi űrtudósnő, Dr. Goodhead viszont a legjobb fej a sorozatban.

#5 - A magányos ügynök (License to Kill, 1989)

Huhuhuhú! Egyre melegebbet mutat a meleg helyzetek bemérésére szolgáló mérőműszer! A top ötben már a mélytengeri tengeralattjárók ablakai is repedeznek. Pedig mindkét Bond-lány rendben van - annál szörnyűbb, hogy a kicsit sem rokonszenves Timothy Daltonnal kell jóban lenniük.

A közép-amerikai drogbárós történettel pedig nem mentek mellé, maga a ragyás Sanchez is elsőrangú gonosz, a többi szereplő is jó culáger, mintha minden klappolna. A sunyiképű Dalton az, aki képes egymagában leszállítani a film színvonalát a rémisztő mélységekig, meg még azoktól is lejjebb. Hát persze, hogy A magányos ügynök is John Glen filmje!

#4 - Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only, 1981)

Jobb lett volna, ha tényleg bizalmasan kezelik ezt a filmet, e helyett megmutatták ország-világnak. A hidegháborús tengeralattjárós forgatókönyv még rendben is volna, megtalálunk benne mindent a német sportember-bérgyilkostól az alpesisí-üldözésen át a korallzátonyos-cápás izgalmakig, sőt még olyan jó jelenetek is akadnak, mint a menekülés a Citroen kacsával.

De kár reménykedni, hiszen itt van John Glen, és rögtön az első Bond-rendezésével megmutatja, hogyan kell ezt profin elszúrni.A csajszi pont annyira meggyőző, mint a lottózók elé odatámasztott karton Puhl Sándor, de így is kiütéseket lehet kapni tőle. Az a fajta baba, aki még kacsintani sem tud, és persze pont vele van egy csomó romantikus jelenet.

Ha a szenvedélyünk a műtét nélküli lobotómia, és nincs a közelben egy kötőtű, ezt a filmet akár többször is megnézhetjük. Persze ez is egy Bond-film, ami még mindig jobb, mint egy nem Bond-film.

#3 - Élni és halni hagyni (Live and Let Die, 1973)

Felmerülhet a kérdés, hogy egy kora hetvenes évekbeli film, ahol az idő nagy részében óriásgalléros feka striciket mutatnak, a többiben pedig drogdíler zombikat hajszoló James Bondot, hogyan végezhet a rosszfilmek dobogóján.

Tény, hogy itt az élbolyban kicsit összefolyik a mezőny, ezért ne is keressük rá a magyarázatot, lényeg, hogy ezt a részt tényleg nem annyira érdemes megnézni, mert még csak nem is a legrosszabb. Esetleg hang nélkül, bár akkor meg lemaradunk egyetlen erényéről, a Paul McCartney & The Wings csodálatos betétdaláról. Azért bárhogy is forgatják a kamerát, nem tudja nem a hetvenes évek Harlemjét venni, ami némi kárpótlást nyújt.

#2 - 007 Spectre - A fantom visszatér (Spectre, 2015)

Fanfár és görögtűz, hát itt van, eljött, ihol az új film! Az első képsoroknál még él a remény, hogy a sorozat a Skyfall jelentette félreértés után végre visszatér a Bond-univerzumba, hiszen utalás twerkel kacsintás hátán a korábbi részek felé.De ha a híres ügynök arca egyszerűen nem működik a sok botoxtól, akkor színészi játék sem lehetséges, így végül örülni sem tudunk az unatkozó kidobónak, aki Bond helyén látható.

A Tinder-egyszerűségű párbeszédeknél visszasírjuk a lelki szegények védőszentjét, az innen már sármos poéngyárosnak tetsző Roger Moore-t, visszasírunk minden béna főgonoszt és hű segítőiket, visszasírunk mindent, amit a fentiekben herótoztunk. Monica Bellucci adhatna valami kapaszkodót, de hát az ég szerelmére, összesen két percet, ha mutatják.

Szegény Léa Seydoux-t annál többet, de minek, mikor fogai közti résben több értelem van, mint a karakterében? A vigyoridióta színészóriás ki sem látszik Blofeld köpönyegéből, így szót sem érdemel. A legjobb Bond-témát ilyen hosszúra nyújtott előjáték után ennyire elbaltázni, bőven megér egy második helyezést.

#1 - Az aranypisztolyos férfi (The Man With The Golden Gun, 1974)

Az évtizedek jótékony ködfüggönyén keresztül kevésbé korbácsoja fel az érzelmeket, mint a friss sebként tátongó második, de adjuk meg: ez egy időtállóan kártékony mozi. Ha csak annyi poén lenne benne, mint ahányszor a tökkelütött Roger Moore hunyorítva kimondja, hogy "Scaramanga", akkor igazán jól szórakozhatnánk, de erről szó sincs.

Ha úgy adódna, hogy valamiért belekezdünk, vagy más indítja el és épp a helyszínen tartózkodunk, érdemes ügyelni, hogy semmiképp se nézzük folyamatosan. Ahogy a közúti hegesztésről és Geronazzo Máriáról tanultuk: bárhova nézzünk, csak oda ne.

Legyen a közelünkben valami, ami elvonja a figyelmet, bátran végezzünk mellette házimunkát, beszélgessünk ismerőseinkkel, családtagjainkkal. Ma már a legtöbb lejátszón nincs olyan gomb, amivel megduplázhatjuk a lejátszás sebességét, ám ha mégis van, érdemes megnyomni, mert a siető és egérhangon idegesen magyarázó szereplők sokat dobhatnak az élményen.

Lulu főcímdala van annyira borzalmas, mint maga a film, viszont a nőkre nem lehet panasz, és a táj is szép, de ez édeskevés ahhoz, hogy agykárosodás nélkül végignézhessük.