Az Őrtorony a kétosztályos megváltástan kapcsán gyakran idézi János 10:16-ot ("más juhaim is vannak nékem"), azonban Krisztus sehol sem nevezte ezeket a bizonyos "más juhokat" egy másodlagos megváltási "osztály" alanyainak. Nagyon könnyen kideríthető, hogy a "más juhok" nem az Őrtorony-felekezet állítólagos "Jonadáb-osztálya", hanem Krisztus nem izraelita származású juhai. Először is azt mondta, hogy:
„Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Máté 15:24)
Aztán felvázolta, hogy vannak neki olyan "juhai" is, akik nem tartoznak Izrael házába, tehát ezek a "más juhok" (Jn 10:16) nem valami másodlagos megváltási osztály tagjai, hanem azon juhok, akik nem Izrael aklából valók ("nem ebből az akolból valók"), akiket Krisztus ugyanoda vezet ("Ezeket is ide kell vezetnem"), és "egy nyáj" lesz velük, nem pedig egy örökkévalóságban az elsőtől elkülönült csoport. Tehát ezen "más juhok" és Izrael házából, tehát "ebből az akolból való" (elveszett) "juhai" között kizárólag származásuk tekintetében van különbség, sorsa, rememénysége tekintetében nem. Jézus sehol sem beszélt semmiféle 144ezerről az evangéliumokban, ellenben: János 14:2. JT teológiában a "földi kaszt" éppen ugyanabból az "akolból" való, mint a "felkent kaszt": egyik sem másmilyen eredetű származás tekintetében, és nem is lesz "egy nyáj" a két megváltási osztály, hiszen örökké külön lesznek választva. A Jelenések 21-22. fejezetből kitűnik, hogy csak "az igazakról" van szó, akik beléphetnek az (új) földre alászálló égi Jeruzsálembe, és a bűnösökről, akik pedig nem - tehát "az igazakon" belül nincs két kaszt.
Az Őrtorony így érvel ezzel kapcsolatban:
"a törvény alatt élő izraelitákat juhnyájhoz hasonlítják. Ezek a „juhok” juhakolban vannak olyan értelemben, hogy születésüktől fogva a mózesi törvényszövetség hatálya alatt élnek." - Tehát "ez az akol" az izraelitákat jelenti, következésképpen nem a "nem ebből az akolból valók" pedig a nem-izraelitákat, nem valami 1935-ös amerikai kongresszuson kihirdetett "osztályt".
"azokat, akik a kicsiny nyájat alkotják, Jézus egy új juhakolba fogja vezetni" - Itt kezdődik az eiszegézis. Hogy jön ide a "kicsiny nyáj"? Nem beszélt itt e juhok kicsinységéről, sem pedig átvezetéséről A Lukács 12:32-ben a 12 apostol kicsinysége nem a számukra, hanem a helyzetükre utal (Ne félj...! Lk 12:22, 25,29). A "kicsiny nyáj" és a "nagy sokaság" két különböző és nagyon különböző stílusú könyvben található. Nem szabad összemosni az evangéliumot a Jelenések könyvével. Ezt úgy hívják, hogy lóugrás bibliaértelmezés, mert úgy ugrálsz az igehelyek nélkül, tekintet nélkül az összefüggésekre, mint a lóhuszár a sakktáblán.
Lk 12:32 a 12 apostol kicsinysége nem a számukra, hanem a helyzetükre utal (Ne félj...! Lk 12:22, 25,29). Az "ország" itt nem helyre utal (a mennyre), hanem szívbeli állapotra (Róm 14:17-18, Lk 12:31). A tizenkét tanítvány mint új Izrael valóban „kicsiny nyáj" volt, amely rászorult az Isten gondviselésébe vetett bizalomra (lásd a szövegkörnyezetet).
Ez az igehely a 144 000 választottról szól, ők a "kicsiny nyáj". Ráadásul erre az igeversre alapozzák azt az igényüket, hogy a tagjaiknak feltétel nélkül engedelmeskedniük kell az Őrtorony Társaságnak, hisz az a "jó és okos szolga", aki idejében megadja a szolgatársak eledelét.
Valójában lehetetlen alapot találni Jézus szavainak ilyen módon való magyarázatára - épp ellenkezőleg!
Ha a 32. verset összefüggéseiben vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy Jézus itt nem a tanítványainak egy speciális csoportját szólítja meg. A gondolatok egy olyan bátorítás részeként hangzanak el, amely minden időben érvényes bárkire, aki követni akarja őt. A nyáj kicsiny, de nem azért mert csak 144 000 főből áll, hanem azért, mert azok alkotják, akik a keskeny úton akarnak járni.(13)
Továbbá Jézus tanításának központi témája, hogy senki se legyen kisebb vagy nagyobb, hanem mindannyian testvérek legyenek, ugyanazon Atya gyermekei.(14)
A példázatokban nem szabad megpróbálkoznunk minden részlet azonosításával, hiszen ezek képi kifejezőszközök a mondanivaló illusztrálására. E példázat tartalma hasonló az előtte valóéhoz (36-40. versek). Jézus számtalan példázatot mondott, amelyek az éberségre helyezik a hangsúlyt, mivel azt szerette volna tudatosítani bennünk, hogy csak a jóban való kitartás és a neki való folyamatos engedelmesség által érhetünk célhoz.
"Ezek a más juhok „nem ebből az akolból valók”. Tehát nekik nem ugyanahhoz az akolhoz kell tartozniuk" - Az Őrtoronyban ezek szerint olvasni sem tudnak. Jézus mondta ezen "más juhokról": "Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor." Hol van itt szó arról, hogy ezek egy másik akolhoz tartoznának?
"Ezeknek az akloknak vagy karámoknak más-más a rendeltetésük." - Az Őrtorony mégis mi alapján fantáziál a szövegbe különböző és eltérő rendeltetésű aklokat meg karámokat, amikor Jézus azt mondta, hogy ezeket pontosan ugyanoda vezeti, és "egy nyáj" lesz?
"Jézus ezt mondta: „és más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók...” (János 10:14). Más szavakkal kifejezve: 1./ vannak olyan juhaim, melyek ebből az akolból valók, 2./ de vannak olyan juhaim is, melyek nem ebből az akolból, hanem egy másik akolból valók. Ez a kétféle helyről (akolból) származó juhcsoport lett egyetlen nyájjá. Jézus korában ez a nyáj még kicsiny volt, ezért nevezi Jézus ezt a nyájkezdeményezést kicsiny nyájnak. Ezt másképpen nem lehet érteni. Tovább: „És hallottam az elpecsételtek számát: száznegyvennégyezer, Izrael fiainak minden törzséből elpecsételve”(Jelenések 7:4). Figyeld meg ezt a „ból-ből” ragot ! Ha pl. egy kosár almából szép piros almákat válogatok, akkor a kiválogatott (elpecsételt) almák száma kevesebb, mint amennyi eredetileg a kosárban volt. Ezt egy másodikas gyerek is megértheti. Tehát ha „Izrael fiainak minden törzséből” Isten 144 ezret elpecsétel, akkor ez a 144 ezer kevesebb lesz, mint amennyi tagja „Izrael fiainak minden törzsének” van. Viszont ha az „Izrael fiainak minden törzse” kifejezés alatt a szellemi izraelitákat kell érteni, akkor bizony a szellemi izraeliták többen vannak, mint 144 ezer. Úgyhogy ez sehogy sem passzol, ugyanis a Tanúk a 144 ezret nevezik szellemi izraelnek. Másrészről, ha ebben a kontextusban „Izrael fiainak minden törzse” a szellemi izraelitákat jelöli, akkor mi a fenének vannak felsorolva a konkrét törzsek nevei, mint pl. Júda, Ruben, Gád, stb. ? Ezek a konkrét nevek mit szimbolizálnak? Vajon a szellemi izraeliták ilyen csoportokra oszlanak? - Szerintem (de csak szerintem) a megoldás ott lesz, hogy az utolsó időkben a testi izraeliták (akik nem azonosak azokkal, akiket ma zsidóknak hívunk) létezésére fény derül, tehát kiderül, hogy kik is ezek és hol vannak, majd nagy számban megtérnek*. És e megtértek közül fog Isten 144 ezret elkülöníteni. Tehát szerintem a szellemi izraeliták halmaza egy sokkal nagyobb halmaz, mint a 144 ezer. A szellemi izraeliták is Isten választottjai, de nem abban az értelemben, ahogy azt a Tanúk a 144 ezerről gondolják. A szellemi izraeliták egyszerűen mindazokat az embereket jelöli, akik Istentől pozitív elbírálásban fognak részesülni. A szellemi izraeliták nagy része a paradicsomi földön fog élni, a kisebb része a 144 ezer viszont az égi kormányzatban fog tevékenykedni. Ugyanaz a minta lesz követve, mint az ókorban. Az izraeliták Isten választott népe voltak, viszont az imádat vezetésére csak a léviták voltak elkülönítve. Tehát a léviták előábrázolták a 144 ezret, a többi törzs viszont az un „nagy sokaságot”. Érdekes lenne viszont tovább gondolni azt, hogy ha az un. "jók" két csoportra oszlanak, akkor miért ne oszolhatnának két csoportra a rosszak is. De ez már messzire vezet.
*Olvasd el ezzel kapcsolatban lassan a Rómabelieknek írt levél 11. részét. Én csak azt idézem, ami a mondanivalóm szempontjából a legfontosabb.
„Mondom tehát: Avagy elvetette-e Isten az ő népét? Távol legyen; mert én is izraelita vagyok, az Ábrahám magvából, Benjámin nemzetségéből való.” (Róma 11:1) - Szerinted itt az „izraelita” szó alatt szellemi izraelitát kell érteni? - Ez képtelenség. Itt Pás a testi izraelitaságról ír. Majd később ezt írja: „Mert nem akarom, hogy ne tudjátok atyámfiai ezt a titkot, hogy magatokat el ne hitessétek, hogy a megkeményedés Izraelre nézve csak részben történt, a meddig a pogányok teljessége bemegyen.”(Róma 11:25) Tehát Izrael (a testi Izraelről van szó még mindig és nem a szellemiről) megkeményedése csak részleges, csak ideiglenes és csak addig tart, amíg a pogányok közül elhívottak száma be nem telik. „És így az egész Izrael megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat” (Róma 11:26) Itt is a testi Izraelről van szó és nem a szellemiről. Egyéként ha mindvégig a szellemi izraelről volna szó, akkor milyen képtelenség lenne azt mondani, hogy a „szellemi izrael” ideiglenesen megkeményedett ?
A jó pásztor (János 10:1-18)
Példabeszéd az akolról (10:1-6)
"1 Bizony, bizony, mondom nektek, aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló. 2 De aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. 3 Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok hallgatnak a hangjára. Nevükön szólítja, és kivezeti a maga juhait. 4 Amikor a sajátjait mind kivezette, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. 5 Sohasem fognak idegent követni, sőt elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik. 6 Ezt a hasonlatot mondta nekik Jézus, de ők nem értették, miről beszél nekik."
Magyarázat:
A példabeszéd három részre oszlik. Az elsőben (1-6) Jézus a palesztinai pásztorok ma is általános szokásából veszi hasonlatát. Tavasztól őszig az esős évszak kezdetéig ugyanis Palesztinában a nyájakat állandóan a hegyi legelőkön tartják, éjszakára ellenben több nyájat beterelnek egy-egy közös karámba, akolba, hogy megvédjék a ragadozóktól és a rablóktól. A pásztorok helyett ilyenkor az éjjeli őr vigyáz a karámban nyugvó állatokra, a pásztorok pedig kora reggel visszatérnek alvóhelyükről, a környező falvakból, bemenneka karámba és kivezetik az akolból saját juhaikat. A példázat értelme egészen világos: Jézus a pásztor, aki ismeri juhait, s akit követneka juhok, mindazok, akik az újszövetségi Isten-országnak kiválasztottai.
A farizeusok a vakot, ki Jézus hive lett, kizárták a gyülekezetből (Ján. 9,34.), s ez által rosz pásztoroknak mutatták magokat, kik a jó juhocskákat, a helyett, hogy összetartanák és őriznék, szétszórják és megölik. E példabeszédben a juhakol az Isten községe; annak ura az Atya Isten; ahhoz az ajtó, Krisztus, a mennyiben általa, mint Fiú által, bemenetünk van az Atyához, s így az ő községéhez is; az ajtónálló őr a Szentlélek, a mennyiben ő Krisztus számára a sziveket előkésziti; a pásztor szintén Jézus Krisztust s mind az igaz tanítókat jelenti, a tolvaj a hamis tanítókat és rosz pásztorokat. Hogy Krisztus magát először ajtónak nevezi a juhakolhoz (7. v.), és azután pásztornak is (11. v.), ki az ajtón bemegy (2. v.), ez egészen a dolog természete szerint vagyon, mert minthogy ő, mint isteni testté lett Ige az örök igazság s egyszersmind az igazság tanitója, ajtónak és pásztornak is kell egyszersmind lennie: ajtónak, a mennyiben ő az igazság, mely által az Atyához juthatni; pásztornak, a mennyiben ő ezen igazság szerint tanít és vezérel. E példabeszéd egyenesen ugyan a pásztoroknak és tanítóknak szól, de szól egyszersmind a juhoknak, a közhiveknek is; mert valamint a tanítók, ugy ők is csak Krisztus által juthatnak az Atya Istenhez, a szent községbe; ezenkivűl az ő belépésök csak saját és mások vesztére szolgál. E szerint a közhivők is pásztorok egyszersmind, a mennyiben alattvalóikról gondoskodni tartoznak, p. o. a családatyák, elöljárók stb. s mindenesetre mindenki pásztora saját lelkének. E példabeszédből tehát tanulságot mindenki meríthet. További értelmezését jó részben maga Krisztus adja 7. v. s követk.
- Jubileumi kommentár: Ünnepélyes kettős „ámen” vezeti be a jó pásztorról szóló tanítást. Jézus ezzel hangsúlyozza beszéde jelentőségét. A példázat a palesztinai viszonyokat tükrözi. Az akol a házat kőkerítéssel bekerített udvar, ahová éjszakára a juhokat beterelték. A tolvaj nem férhetett hozzá könnyen a juhokhoz. A pásztor naponta kivitte a legelőre a nyájat. Ő szabadon jár ki-be az ajtón – ez is mutatja, hogy pásztor. Az őr is ismeri. A pásztor a nyáj előtt ment, nem maga előtt hajtotta. A juhok követték őt, mert ismerték a hangját. Idegen után nem mentek. Jézus rejtett beszéd formájában tanított, a farizeusok nem értették meg, amit mondani akart. A paroimia (= logos apokryphos) rejtett beszéd, példázat. Jézus a példázat által megvilágítja népéhez való viszonyát és szól ellenfeleinek a néppel való kapcsolatáról. A tiszta szándék és a népe javát szolgáló tettek alapján ragaszkodás, bizalom jellemzi ezt a viszonyt. Ennek az ellenkezője érvényes ellenfeleire. Elvakultságuk azonban akadályozza őket abban, hogy megértsék a példázatot. A fölényesség és hamis öntudat akadálya Jézus kijelentése megértésének.
1. Az akol jelenti az anyaszentegyházat, a juhok a híveket; a jó pásztor Krisztust és az ő helyetteseit, a papokat és kivált a püspököket. (V. ö. Csel. 20,28.) A jó pásztor jellemvonásai: hogy a híveket törvényes megbízatással gondozza,
"másfelől hatol be" - A juhaklok keleten is csak kerített nyilt helyek.
"az tolvaj és rabló" - Mindazon vallástanító (ugyszinte minden elöljáró stb. lásd 1-ső jegyz.), ki nem Krisztustól veszi küldetését és tanitását, hanem küldetést és tanítást önmagának mer tulajdonítani, hamis tanító, ki a községet, alattvalóit romlásra vezérli. Vesd össze: Jerem. 22,21. itt alább 7–10. v.
2. azokat vezeti, táplálja és védi.
3. ...mégpedig önfeláldozással védi. Az ajtó a törvényes út, mely az akolba vezet, átvitt értelemben Krisztus igaz tanítása, s az Istentől való küldetés és meghatalmazás. A pásztor törvényes úton jár be az akolba a juhokhoz; a tolvaj álutakon. Az ajtónálló egyik pásztor, aki a bejáratot őrzi; átvitt értelemben a Szentlélek.
"Ennek az ajtónálló ajtót nyit" - Ki az ajtónálló, Krisztus alább nem jelenti ki; de mivel ő magát ajtónak nevezi (7. v.), és másutt mondja, hogy hozzája csak az Atya kegyelme által juthatni (Ján. 6,37.), nincs kétség benne, hogy az ajtóőr alatt a Szentlelket kell érteni, mint ezt a régi értelmezők legtöbbnyire vették; mert ő az Atya kegyelme. A Szentlélek előkésziti az igazi pásztorokat, midőn velök az igazi tanítás szellemét közli, őket a lelkipásztorság adományaival fölruházza, és épen ez által híja. Igy készitette el Jézus Krisztus emberiségét a tanítói hivatal fölvevése előtt a keresztségben (Máté 3,16.), igy késziti el a püspököket és papokat hivataluk gyakorlatára (Ap.cs. 20,28.), s így mind a hiveket, hogy Krisztusban részök legyen.
"és a juhok az ő szavára hallgatnak" - Az igaz hivők hallgatnak az ily pásztorokra; mert minthogy fogékonyak az isteni dologra, azonnal megismerik a pásztoron is, a mit magokban hordoznak. A hasonlók egyesülnek; a különbözők szétágaznak.
"és tulajdon juhait névszerint híja" - azaz, juhait igen jól ismeri, mindeniket tulajdonai és szükségletei szerint. A név itt a valóság helyett van.
"és kivezeti azokat." - t. i. jó legelőre, jó tanítás és az üdveszközök osztása által megszentűlésre.
4. jó példával, és őrzi a veszélyektől.
6. nem értették: Az evangélista elmondja az olvasónak, hogy Jézus elmondott egy paroimia-t, „példázatot”, vagy általánosabban, a héber kifejezés szerint māšāl -t, mely jelenthet „példázatot”, „találós kérdést” vagy – az ismert szinoptikus kifejezéssel élve – „példabeszédet”. Ez a megjegyzés a Mk 4,10-12-höz hasonló hagyományon alapulhat. A példabeszéd a „kívülállókat” visszatartja a megértéstől és megtéréstől, míg a tanítványok tudják, miről beszél Jézus. A pásztor kép megjelenik a szinoptikusoknál is: 1) a tömeget pásztor nélküli juhokhoz hasonlítja (Mk 6,35); 2) az elveszett bárányról szóló példabeszéd a farizeusoknak szól, akik kritizálták Jézusnak a bűnösök körében végzett szolgálatát (Lk 15,3-7); 3) a hívőket bárányokhoz hasonlítja, akiknek óvatosaknak kell lenniük a farkasok miatt (Mt 7,15, a közösségen belüli hamis próféták ellen; 10,16). Ráadásul az ÓSz hagyománya is gazdag. Az Úr a nép pásztora (Ter 49,24; Zsolt 23). Ez 34. fejezete megfenyíti a nép vezetőit, akik a bárányok árán híznak meg, hagyják őket kóborolni és szétszóródni, farkasok prédájára jutni (34,1-10). Az Úr megígéri, hogy elmegy és összegyűjti bárányait, akik szétszóródtak az egész földön, és visszatereli őket a jó legelőre (34,11-16). Talán Ez-nek ez a fejezete különösen is vonzó lehetett János számára, mivel azzal a kijelentéssel végződik, hogy a nép felismeri Istent ebben a tevékenységében: „Akkor majd megtudják, hogy én, az úr, az ő Istenük velük vagyok (egó eimi), és ők, Izrael háza az én népem. És ti, juhaim, az én legelőm juhai vagytok, én meg a ti Istenetek vagyok” (Ez 34,30-31 LXX). (Ld. P.-R. Tragan: La parabole du ‘Pasteur’ et ses explications, SAns 67, Rome 1980).
Egyes exegéták két különálló példázatot éreznek az 1-5. versben: (a) az 1-3a versek szembeállítják a juhokhoz való közeledés módjait. Aki nem a kapun át jön, az rossz szándékú; (b) a 3b-5. vers a juh és a pásztor közötti kapcsolatra összpontosít. A juhok csak saját pásztoruk hangjára válaszolnak. Az olvasó számára, aki épp most hallott a farizeusok vakságának elítéléséről, egyértelmű lehetett, hogy ez figyelmeztetést jelent arra, hogy ne válaszoljon a farizeusok tanítására.
Jézus a kapu (10,7-10)
"7 Jézus tehát így szólt hozzájuk: – Bizony, bizony, mondom nektek, én vagyok a juhok számára az ajtó. 8 Mindazok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, de a juhok nem hallgattak rájuk. 9 Én vagyok az ajtó. Ha valaki rajtam át megy be, megmenekül. Szabadon ki-be jár, és legelőre talál. 10 A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, bőséges életük."
Magyarázat:
Az értelmezés foglalkozik mind a két metaforával. Jézus a kapu, melyen át az emberek eljuthatnak a nyájhoz (7-10. v.); és a „jó” (=ideális, minta) pásztor (11-19. v.). Mindkét kép kétszer ismétlődik.
A példázat második részében egy részletet ragad ki az előző hasonlatból, s azt átvitt értelemben önmagára alkalmazza. Én vagyok az ajtó: a juhok az ajtón keresztül mehettek be a védőakolba, azon keresztül mentek reggel a legelőre. Jézus a lelkek, az emberek ajtaja. Csak rajta keresztül nyerhetnek megváltást, életet, örök boldogságot. Akik előtte jöttek: hamis próféták, álmessiások, zsidó írástudók és farizeusok, nem pásztorok voltak, hanem rablók.
Az „ajtó” mint messiási szimbólum talán a Zsolt 119,20-ból ered. Az őskereszténységben a 119. zsoltár más verseit is alkalmazták messiási próféciaként (vö. Jn 12,13; Mk 1,10; Mt 23,39). János hangsúlyozza, hogy Jézus az üdvösség egyedüli forrása. Azokat, akik előtte jöttek – valószínűleg ez utalás a zsidó tanítókra és a hagyományra, amelyre hivatkoztak –, rablóknak tartva elutasítja (8. v.). Az ellentét a rablókkal, akik nem hoznak üdvösséget, Ez 34-re emlékeztet. János átdolgozta a mondást a saját nyelvezetére: Jézus azért jött, hogy életük legyen (vö. 14,6, Jézus az „út, az igazság és az élet”).
- Jubileumi kommentár: Újra kettős „ámen” vezeti be Jézus beszédét, amelyben megvilágítja a példázat képes kifejezéseit. Az ajtó és a pásztor képét egyaránt a maga személyéré vonatkoztatja. Ünnepélyes formában tanít küldetéséről és annak jelentőségéről népe számára. Arról szól, hogy népe javát jelentő szolgálathoz általa vezet az út. Aki nem a vele való kapcsolat és felhatalmazás alapján akar a néphez közelíteni, az ártalmára van annak, és eredménytelen az akciója. Jézus azonban nemcsak a juhokhoz vezető lehetőséget biztosítja, hanem az Atyával való kapcsolatot, az élethez vezető lehetőséget is. Ő az, aki nemcsak valódi szolgákat ad népének, hanem az élet feltételét, lehetőségét ajándékozza nekik. Ószövetségi képekkel fejezi ki küldetése jelentőségét és célját (Zsolt 118:20). Ő a nép megtartója, aki védelmet, biztonságot, szabadságot jelent számukra. A gyülekezetnek Krisztus biztosítja az üdvösséget, Ő az élet erőinek közvetítője. Ellenfelei célja a nép életének pusztítása, megsemmisítése. Az ellenség nemcsak kárt okoz, hanem az életet is veszélyezteti. Jézus eljövetelének célja az élet ajándéka, ami nem csupán a puszta létet jelenti, hanem ezzel együtt mindazt, ami azt boldoggá és kellemessé teszi. Ő, aki út a juhokhoz, út a juhok számára is az értelmes, tartalmas, boldog, örök élethez.
7. Én vagyok a juhok kapuja. Krisztus magát nemcsak a pásztorhoz hasonlítja, hanem a kapuhoz és ajtóhoz is, melyen keresztül és mely által a juhok az ő aklába, a földi és mennyei egyházba, az üdvösségre jutnak. Én vagyok az út, mely mindenkit az Isten országába vezet, melyen mindenkinek járni kell, ha oda akar jutni, legyen az közhivő, vagy elöljáró, tanító, pásztor. Ezen útat megmutatni, kötelességök a pásztoroknak. Vesd össze: Ján. 14,6. Ezen út az élő hit mindabban, mit a kathol. anyaszentegyház nekünk, mint Jézus Krisztus hitét ad elő, és az a szerint való cselekvés.
8. Akik előttem jöttek, a zsidó nép akkori vezetői és tanítói, kivált az írástudók és farizeusok, kik isteni megbízás nélkül tolakodtak fel a nép vezetésére, és Mózes tanítását is megrontották. Lehet alattuk a pogány világ más vezetőit, bölcseit és fejedelmeit is érteni. A régi kéziratokban, fordításokban, sok régi írónál (a Vulgatában is) az előttem szó igen gyakran hiányzik; de csak a könnyebb magyarázat kedvéért maradt ki. A dolog az ószövetségi prófétákra semmi esetre sem vonatkozik, mert ezek az Atya nevében jöttek. Nem hallgatlak rájuk a juhok, mert a zsidó tanítók legfeljebb hirdették az erényt, de maguk többnyire nem tartották meg és nem tudtak ahhoz isteni segítséget, malasztot adni. Hasonlóképen a pogány bölcsek és törvényhozók erényei is könyveikben maradtak, de az életbe át nem mentek.
A görög szerint: Mind, a mennyien előttem jöttek. Krisztus ezek alatt csak ama tanítókat érti, kik nem az ő nevében jöttek, tehát csak a hamis prófétákat, és mindazokat, kik tanítottak a nélkül, hogy arra megbizásuk lett volna; tehát különösen a farizeusokat, kik az ő szabályaik nagy részéhez semmi fölhatalmazással nem birtak felülről. Az igaz próféták Krisztussal csak egy személyt tesznek, azok tanitása az ő tanitása volt (lásd Móz. V. 18,15. 15-ik jegyz.). Igy a sz. atyák Ágost. ar. sz. Ján. Jerom. Cirill, Béda.
A hamis tanítók orzók, mivel a juhokat Istentől és Krisztustól, az igazi pásztortól, ki őket oly drága áron tette tulajdonává, elragadni törekszenek; és latrok, gyilkosok, mivel a juhokat, melyek magokat elcsábíttatni engedik, velök visszaélve, megölik, a lelkeket elcsábítják és veszélybe döntik.
"és a juhok nem hallgattak rájok" - az igaz, a jámbor juhok, a jóakaratú hivők. Lásd a 26–29. v.
9. Én vagyok az ajtó. L. fentebb 7. v. Rajtam keresztül, azaz Krisztus tanítása nyomán, vele egyetértésben. Ki- s bejár, otthon van, szabadon mozog az akolban és az egyházban. Legelőt talál, szellemi táplálékot, saját és mások lelki szükségletei kielégítését az egyházban. A ki az én utamon megy Istenhez és a szent nyájhoz, az örök üdvösséget nyer, az meg fog elégittetni. A bejárás és kijárás, képe az életpályán való haladásnak. E szavak egyenesen ugyan a juhoknak szólnak, de épen azért szólnak a pásztoroknak is; mert ők is juhok a főpásztor Krisztus alatt (11. v.).
10. Életük legyen, t. i. szellemi, erkölcsi életük; minél több legyen, azaz a lelki életben gyarapodjanak. A tolvaj a nyájhoz saját hasznáért jő; én pedig a juhok javára jöttem, hogy ők a bűn, a tévely és inség halálából az erény, igazság és üdv életére támadjanak, és hogy e mennyei adományokban bővelkedjenek.
Jézus a jó pásztor (10,11-18)
"11 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor kockára teszi az életét a juhokért. 12 A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elmenekül, a farkas pedig elragadja és szétkergeti őket. 13 De hát ő béres, és nincs gondja a juhokra. 14 Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, 15 ahogyan az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Én odaadom az életem a juhokért. 16 Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra; és akkor egy nyáj lesz s egy pásztor. 17 Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. 18 Senki sem veszi el tőlem, hanem én adom oda magamtól. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól."
Magyarázat:
A harmadik részben Jézus a pásztor alakját ragadja ki a példabeszédből és azt alkalmazza magára: én vagyok a jó pásztor. Aza pásztor, akit többek között Ezekiel próféta által is megígért az Isten (34.), aki életét adja, föláldozza, hogy a juhok éljenek, aki ti. a halála által vált meg minket és nyitja meg az örök élet ajtaját a hívőknek. A más akolból való juhok a pogányok, akik az Ószövetségben nem voltak az Isten népének tagjai, de akik az újszövetségi Anyaszent-egyháznak, az igazi „Isten népének” juhai lettek és lesznek a világ végéig. Mert csak egy nyáj lesz és egy pásztor.
A jó pásztor: A gör. kalos, „jó” a „nemes,” „eszményi” értelemben jelent „jót”, nem csupán azt, hogy jól ért valamihez. Jézus meghal a juhaiért, nem úgy, mint a rossz pásztorok, akik engedik, hogy a farkas megegye juhaikat. Mk 14,27-ben Jézus utal Zak 13,7-re, a pásztor megverésére és a juhok elszéledésére. Ezért Jézusnak, mint pásztornak a képe, aki meghal a juhokért, az őskeresztény szenvedéstörténet-hagyományhoz tartozik.
- Jubileumi kommentár: Itt éri el Jézus kijelentése a csúcspontját, és a képes beszéd valóságról szóló beszéddé lesz. Ő ugyanis az a pásztor, a jó pásztor, aki modellje mindazoknak, akik erre a tisztre nyernek elhívást. A legnagyobb áldozatra is kész a juhokért: életét adja értük. Ebben teljesedik ki az Atyától kapott küldetése (Ám 3:12; 2Móz 22:12; 1Sám 17:34–36; Ézs 31:4). A béres és minden más szolga, aki úgy dolgozik a nyáj körül, hogy nem tartoznak hozzá a juhok, amikor veszélyt lát, nem értük küzd, hanem a maga életét menti. A béres nem hoz áldozatot azért, hogy a juhokat megmentse, nem veszi fel a harcot az ellenséggel, hanem csak magára gondol, a nyáj pedig prédává lesz (Zak 11:6). A béres nem a juhokkal törődik, hanem magával és a haszonnal. Hiányzik belőle az, ami a pásztort pásztorrá teszi: a minden áldozatra kész szeretet. Dolgozik bérért, de semmit nem kockáztat a juhokért. Mielőtt Jézus tanításának ezt a gondolati egységét lezárná, megismétli és ezzel hangsúlyossá teszi azt a kijelentést, amely az ő páratlanjelentőségét tolmácsolja népe számára. Az agathos fogalma helyett a pásztor jelzőjeként a kalos fogalmát használja. Ez azt jelenti, hogy ő az a pásztor, aki nemcsak olyan értelemben jó, hogy erkölcsileg feddhetetlen, hanem azzal a tulajdonsággal is rendelkezik, ami őt vonzóvá, megnyerővé teszi. A jó pásztor nem riasztja, hanem vonzza a maga személyi adottságaival a juhokat. Egzisztenciális közösségben, személyes kapcsolatban van velük. Együtt él velük. Azt a kapcsolatot éli meg a földön az emberekkel, amelyet a mennyei Atyával él át. Az Atya egzisztenciális közösségben van a kijelentő Úrral és ő ugyanúgy az Atyával. Az ismeret tartalma bensőséges életközösséget, elszakíthatatlan kapcsolatot jelent, melyben mindkét fél kölcsönösen megtalálja örömét és boldogságát. Jézus kijelenti, hogy a legnagyobb áldozatra kész népéért. – A nyájat két veszedelem fenyegeti. Az egyik a külső ellenség: a ragadozó farkasok; a másik a belső ellenség: azok, akik körülte vannak, de nem pásztori lelkülettel forgolódnak – a béresek.
11. Életét adja, ha kell, vagyis minden önfeláldozásra kész értük, föláldozza mindenét, ha szükség, életét is az ő javokért. Hogy Krisztus lesz a jópásztor, már a próféták megjövendölték (Izai. 40,11. Ezekiel 34,23. 37,24. Zakar. 11,4.); itt maga jelenti ki, hogy ő az.
12. A béresek, a hívek betolakodott és hűtlen pásztorai. A farkasok az egyház, a hívek, az igazság és erény ellenségei. A rossz pásztor cserben hagyja a juhokat a veszedelemben; a béres is elfut, mert csak pénzért szolgál. A béres az, ki a juhokat csak ideigvaló haszonért legelteti, így tehát csak azok hasznát, nem pedig javát keresi. Ezek ugyan nem látszanak orzóknak és rablóknak, mint a fönebbi hamis tanítók, de úton vannak hozzájok; mert ha magok nem ölik is, megöletni hagyják juhaikat. Lásd a követk. Jézus a juhakolról szóló példabeszédhez adja még e mellékvonást is a béresekről.
"és a ki nem pásztor, kinek a juhok nem tulajdonai" - ki nem tekinti, mint a jó pásztor, a rábízott nyájat tulajdonának, mely előtte épen ezért igen drága.
"látja a farkast jőni" - a fönebbi orzókat és latrokat (1. v.); egykedvüen nézi mindazon veszélyeket, melyek a nyájat elpusztítják, és csak földi jólétének megmentésére gondol.
14. Ismerem enyéimet. A második mondás jellegzetesebben jánosi, mivel a pásztor és a juh közötti kapcsolatról úgy beszél, mint ami analóg a Jézus és Atyja közötti közeli kapcsolattal. Ez a kapcsolat az alapja annak az áldozatnak, melyet Jézus meghoz a juhok érdekében. A Jn 15,12-17 a barátság képét használja Jézus halálának egy ilyen kapcsolat összefüggésében való leírására. Miként minden jó pásztornak, ügy a lelki gondozónak, a lelkipásztornak is elsősorban ismerni kell híveit, azok erényeit, hibáit, szükségleteit, bajait és szeretnie kell őket, hogy segíteni tudjon és akarjon rajtuk. ...a természet föltött való hit és szeretet által. Mit az éles eszűek értelme föl nem fog, azt megérti a szeretetben hivő, keresztény kedély.
15. Mindezen pásztori erényeknek példája Krisztus. Közöttem és juhaim között hasonló ismeret és szeretet van, mint közöttem és Atyám között. Az ismeret és szeretet kapcsolatban vagyon. Mások szerint, e hasonlatosság ama viszonyra vonatkozik, melyben Krisztus emberi lelke áll az Istenséghez, és azt akarja mondani: Híveim engem oly módon ismernek, mint az én emberi lelkem az Atyát ismeri. E szavak az „ismerem az enyéimet“ igékre vonatkoznak. Én vagyok a szeretetteljes, jó pásztor, ki juhai szükségeit ismeri, s rólok úgy gondoskodik, hogy még életét is föláldozza javokért.
16. más juhaim… nem ebből az akolból valók: Ez a mondás megtöri a kapcsolatokról szóló, a pásztor/ juh képbe helyezett reflexiót, hogy utaljon a „többi juhra”, akik szintén hallani fogják Jézus hangját. Az evangélium más helyein ezek a megszakítások a hívők jövőbeli nemzedékeire vonatkoznak (pl. 17,20; 20,29). Lehetséges ezt a mondást a pogányokkal, „a görögökkel” is kapcsolatba hozni, akikre kétszer történik utalás (7,35; 12,20-22). Mire az evangélium elkészült, a jánosi közösség is tudatában volt más keresztény közösségek létezésének, különösen azokénak, melyek hagyományukat Péterre vezették vissza (21,15-19), akinek a „pásztor” cím adatott. Ez az utalás vonatkozhat azokra a keresztényekre is, akik nem a jánosi akol részét alkotják.
A juhok alatt, kikről eddig szó volt, Jézus egyenesen a zsidókból nyert kevés híveket értette, mivel pedig ő minden juhait ismeri, és az ő végtelen szeretete mindeniket átkarolja, világosan megemlíti most ama híveit is, kiket az ő apostolai és ezek utódai az ő nevében fognak bevezetni a pogányságból az anyaszentegyházba. Ezek is követni fogják az ő vezérlését, úgy, hogy végre a zsidók és pogányok között minden különbség elenyészik, és csak egy anyaszentegyház lesz egy fő alatt. A pogányok átalános megtérését a próféták többször megjövendölték. Lásd Zsolt. 86. Izai. 2,1. s követk. és 49. 51. 60. részeket. E vers összefüggését a következővel e gondolat pótolja: Ezen juhaimért is föláldozom életemet.
Egyéb juhaim a pogányok, kik az Isten választott népének aklán kívül voltak, de akiket Krisztusnak Isten rendelése szerint (Zsolt. 71,8. skk. Iz. 2,2. skk. 60. fej.) szintén be kellett terelni az ő juhai közé. Lészen egy akol, egy pásztor. Ez nem jelenti épen azt, hogy utoljára minden ember, nép és egyén meg fog térni, csak azt, hogy a választott nép és a pogányság közti elválasztó fal le fog dőlni s az Isten választott népébe, az egyházba minden nép be fog olvadni. Sőt a Szentírás némely helyei szerint a világ végének közeledtekor nagy hitszakadások és a gonoszság soha nem látott elharapódzása fog bekövetkezni az antikrisztus korában. (Máté 24. fej. és párh. Tessz. II. 2,3. skk.)
- Jubileumi kommentár: Jézus meghirdeti az ígéretes, reményteljes jövőt minden nép számára. Akkor, amikor még népe tagjaival is vitában van, látja és láttatja azt a jövőt, amikor nemcsak népe, hanem a népek is, és nemcsak a népek fiai, hanem népe tagjai is egymásra találnak és vele együtt lesznek. Jézus a népek körében megszólaló evangéliumi munkáról és annak ígéretes kiteljesedéséről és beteljesedéséről, a próféciák valóra válásáról (Ézs 42:6; 49:6; 58:8) rendkívül röviden, tömören, de nagyon nagy távlatot mutatva szól. Munkája, amelyet küldetése szerint Izráel körében végez (Mt 10:5–6; 15:24), a népek körében folytatódik (Mk 16:15; Mt 28:19), és eredményes lesz (Mt 8:11; Lk 13:28). Jézus Krisztus fősége alatt végül az egész világ minden népének különböző fajtái egyesülnek. Nyilvánvalóvá válik, hogy – jóllehet az üdvösség Izráelből támad – az üdvözítő nemcsak Izráelé, hanem minden népé. Jézus a világ megváltója (Jn 4:42; Ez 37:22–24; 34:23; Hós 1:11; Mik 2:12; Ef 2:14–22; 4:4–6; Jn 17:11.21–23).
17-18. azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet: Az ősi kereszténység hangsúlyozta azt a tényt, hogy Jézus az Isten iránti önkéntes engedelmességből ajánlotta fel életét (ezzel visszafordítva Ádám engedetlenségét; vö. Fil 2,8; Róm 5,19; Zsid 5.8). A téma jánosi értelmezése a hangsúlyt az Atya és a Fiú között fennálló szeretetre helyezi (vö. 3,35), valamint Krisztus halálának szuverén szabadságára. Ez a szabadság abból a tényből válik nyilvánvalóvá, hogy Krisztus „újra visszaveheti” majd az életét, nem úgy, mint az emberek, akik halandóságra vannak ítélve, hacsak nem fogadják el az életet Krisztustól. Az arra a tényre helyezett hangsúlynak, hogy Krisztus felajánlja életét a juhokért, világossá kellene tennie, hogy a negyedik evangélium Krisztus életének visszavételét nem gnoszticizáló doketizmusként értelmezi, melyben az Úr „lelki lényege” sosem szenvedi el a halált. János annak a félreértésnek az elkerülésére is ügyel, miszerint Jézus halála az ellenségei fölötti győzelmet jelenti. Valószínű, hogy a jánosi keresztények találkoztak ellenfeleik érvelésével, miszerint Jézus sohasem lehetett abban az egységben az Atyával, amit hirdetett, és sosem lehetett az élet forrása az emberek számára (pl. 5,21), ha a legaljasabb bűnözők között végezték ki.
Én életemet adom juhaimért, de nem hogy azt örökre elveszítsem, hanem hogy azt ismét fölvegyem; nem is azért, mintha engem arra valaki kényszerítene, hanem mivel azt én önkéntes teljhatalmamnál fogva akarom, és mivel Atyám akarja, – tehát szeretetből és engedelmességből. E szeretetért és engedelmességért szeret engem az Atya. – Ez mindannyi isteni titok, a hány szó. Krisztus megmondja ebben előre engesztelő halálát és föltámadását; hogy ezen halál és föltámadás az Atya Istennek örök végzése volt; hogy a Fiú e végzést öröktőlfogva önfeláldozó szeretettel akarta, hogy azt idő folytán a legmélyebb engedelmességgel teljesítse; és hogy ez engedelmes szeretet és e szerető engedelmesség – alapja az Atya szeretetének a Fiú iránt.
Azért szeret az Atya, mert megváltám az emberi nemet. Hogy ismét fölvegyem azt, azaz feltámadjak.
Magamtól adom nem gyengeségből és kénytelenségből, hanem az Atya rendelése szerint és önként, szeretetből. (V. ö. Iz. 53,7.)
- Jubileumi kommentár: Jézus egész élete az Atya útmutatása szerint alakult. Készségesen magáévá tette az Atya tervét, és önként vállalta annak teljesítését akkor is, ha ez az életébe került. Hatalma van arra, hogy rendelkezzék önmagával. Ezt a lehetőséget azonban ő nem arra használja, hogy elszakítsa magát tőle, hanem arra, hogy teljesítse akaratát. Jézus önként vállalja élete feláldozását a világért, és megjövendöli, hogy a hatalma kiterjed az életre és halálra egyaránt. Az élet erői és a halál erői felett egyaránt rendelkezik. Az élet szabad döntésén alapuló feláldozását újra az élete felvétele követi. Jézus hatalmával nem úgy él, ahogy neki tetszik; hanem úgy, ahogy az összhangban van az Atya tetszésével. Hatalmával úgy él, ahogy az Atya kívánja. Isten Fiának lenni hallatlan nagy lehetőség és végtelen nagy felelősség. A legnagyobb kiváltság Jézus esetében a legnagyobb áldozat vállalásával párosul: önkéntes engedelmesség az Atya iránt a teljes bizalom jegyében. Jézus ismételten hangsúlyozza, hogy a halált önként vállalta. Számára ez nem a vereség jele, hanem a győzelemé, nem olyan háló, amelyből nem tudott kiszabadulni, nem olyan zsákutca, amelyből nincs kiút, hanem olyan áldozat, amely alapján szabadok lehetnek azok, akiket egész életükben a halálfélelem gyötör, jel a halálon át vezető életre. Jézus nem elvesztette a maga életét, hanem önként adta oda. Önként vette magára a keresztet, hogy annak átkától megszabadítsa az embert. Ez volt az Atya akarata a Fiú számára. Ezt a Fiú teljesítette, mert hatalmát az Isten és az emberek iránti szeretet motiválta. Az igazi engedelmesség, amely a teremtett világ javát szolgálja, szeretetből születik. A szeretet indítására működő hatalom életet jelent minden embernek.