Egy szabad nő

Van abban valami abszurd, hogy az elmúlt évek legfelkavaróbb darabját, amelyik végre érdemi vitát is provokált, nem egy kőszínházban, még csak nem is színházban lehet látni. Sőt, látni sem lehet, „csak” hallgatni, a Tilos Rádióban. „Mintha egy csodálatos kristálygömbbe tekintene az ember, a múlt ködhomályától mentes, tűéles képen tűnik elő a 70-es–80-as évek Romániája, ez a színes, izzó erdélyi közösség, mint egy áttetsző csepp és benne a tenger – az egész akkori társadalom.” Ezek Török-Illyés Orsolya szavai arról, milyen volt olvasni édesanyja, Illyés Kinga megfigyelési dossziéját. De pontosabban nem tudnám megragadni azt sem, milyen hallgatni a hangjátékot, amit Illyés Kinga lánya a „Theodora” dossziéból készített. Kelet-európai tündérmese? A szekus dosszié mint „csodálatos kristálygömb”?

Török-Illyés Orsolya 2014-ben tudja meg, hogy édesanyját 1968 és 1989 között végig megfigyelés alatt tartotta a román titkosszolgálat. Házukat s a telefont bepoloskázzák. A Securitate „nacionalizmus, irredentizmus, külföldiekkel való kapcsolattartás” vádjaira alapozva húsz éven át figyeli az ikonikus színész magánéletét és a lakást, amely – mert a tulajdonos a romániai magyar értelmiség meghatározó alakja – szellemi központ és találkozóhely. A közös történelmi múlt és Török-Illyés Orsolya személyes múltja szétválaszthatatlanul összekapcsolódik ebben az anya–lánya történetben és munkafolyamatban, fordított Javított kiadásban: melyben az anyát a lánya hangján halljuk, és amelyben az anya nem az ügynök, hanem az, akit figyelnek. És akit megpróbálnak – sikertelenül – beszervezni,  minek következtében a „mindennapos” terhes nő lejáratását rendelik el a számára „érzelmileg fontos” személyek szemében, illetve azokéban, akiktől az „érvényesülést reméli”. Öt vastag dossziét tesz ki Illyés Kinga megfigyelése – öt részt a hangjátékban. 

A szekusjáték két évet mesél el a húszból. És ez a két év így most kétségtelenül szélesebb nyilvánosság előtt válik ismertté, mint a Bukarestben román nyelven őrzött háromezer oldalas dossziéköteg. Amely dossziéköteg azonban eleve publikus volt, a belőle szerkesztett anyagot nem Török-Illyés Orsolya hozza nyilvánosságra állandó alkotótársával, Hajdu Szabolccsal. Ráadásul immár nem is „dossziéköteg”, hanem egy szerkesztett szövegkönyv, és végképp nem véletlenül hangjáték: hiszen az, hogy maga a rádióhallgató kerüljön itt a szekus kínos szerepébe, tudatos alkotói döntés. A polgári színházban persze a néző mindig voyeur, de most nem csak „játékból” az: ezért kapcsolta ki a rádiót Tamás Gáspár Miklós, írja a Literán. Én nem kapcsoltam ki, igaz, hogy könnyebb dolgom van, most hallok először a szereplőkről, így számomra hiányzik a bulvárolvasat mint lehetőség. Sőt, egy kicsit bennfentesnek is találom, ha a „fedőnevekkel” eltávolított figurákat mindenáron azonosítani próbáljuk. Mert úgy érzem, sikerült rokonszenvesen bemutatni ezeket az embereket, még az öngyilkossággal fenyegetőző, politikailag mellőzött írót is, Zsótér Sándor hangján. Ezért – a gondos szerkesztők nélkül aligha így látnám – az az óriási dolog történt, hogy nem volt hatalma rajtuk a Szekunak. Bizarr és pimasz válasz egy alattomos rendszernek az iránta tanúsított hála: köszönjük, hogy lehetőségünk van visszamenni 1974 Vásárhelyére. És mintha ott se lennénk, klasszikus dokumentumfilm-rendezői szerepből – úgy hívják, „légy a falon” – meghallgatni, hogyan éltek, mit gondoltak-éreztek akkor és ott az emberek.

És nem is a besúgóhálózat az egyetlen tabu, ami szóba kerül. Ugyanúgy ott van a tanár–diák kapcsolatok nagy hagyománya, hiszen Kinga saját tanítványától vár gyereket. A verbatim színház tárgyszerű módszerével készült Obiectiva Theodora mindezt szóról szóra, kommentár nélkül mutatja meg. A verbatimhoz a német színház akkor nyúlt először, amikor a második világháború után többé nem talált saját szavakat. De a nyilvánosság dokumentarizmusa után a magánélet dokumentarizmusát már a titkosszolgálatoknak, jelen esetben a román titkosszolgálatnak köszönhetjük. Azt én sem gondolom, hogy ne lehetne egy-egy színházilag „jó” döntésnek akár szörnyű ára, ebben még az Obiectiván belül is érzek különbségeket. „Hosszú hallgatás következik.” „Csókolóznak.” „Szexuális kapcsolatot tartanak fenn.” Az ügynök szava mint színpadi utasítás. A hangjáték a brechti színház rendjét követi. Eszünkbe juttatva, ha elfelejtettük volna, hogy a Securitate rögzítette ezt a szép szerelmes történetet. És az adás legelsősorban éppen erről szól: hogy szabad-e erről megfeledkeznünk.

A legfurcsább, hogy a gyanúsan viselkedő (például nem csörgő) telefonnal együtt (vagy csörgött, csak ideg­gyönge férjének nem akarta felvenni Kinga, és azért mondott neki mást?) 1974 Erdélye rendkívül hasonlít az alkotópáros pár éve futó családtrilógiájára. Úgy beszélgetnek a disszidálásról, mint ma az Újlipótvárosban, például az Ernelláék Farkaséknál című lakásszínházi opuszban. Csak ma ezt úgy szoktuk nevezni: menni vagy maradni. Édesanyja szerepében Török-Illyés Orsolya egy Magyarországra költözött barátjával beszél. A hangjáték Berecki Kingája egy jobb világként gondol Magyarországra, abból a Romániából, ahol a nők abortusztilalom miatt veszélyeztetik magukat, ahol újra meg újra korlátozzák a cukor- és az olajfogyasztást. A disszidens Katona szerepében Hajdu Szabolcs mesél neki a „szép új világról”. Tiborci erejű monológja Magyarország provincializmusáról alighanem bevonul a magyar drámatörténetbe: „Erdély nagyon sok szempontból inkább Európa, mint Magyarország – mondja. – Magyarország provinciális… Miért tették tönkre az összes tehetséget, akik európai szinten mozogtak? A tehetség itt egyenlő a fizikai megsemmisítéssel.” Katona – mint egy időben hasonló okokból Hajdu Szabolcs is – Magyarországon abból él, hogy köveket hord, mert „ez biztos pénz”, és „ma nincs értelmiségi munka ebben az országban”. És hogy csak annak megy jól, akinek „más vágya sincs, mint hogy minél magasabbra jusson a szamárlétrán”. De hogy amint van mit enni, és mehetnek külföldre, minden, ami ezen túl van: „mindegy nekik”. Rövid csend. „Egyszerűen nem tudom elhinni, amit mondasz” – mondja Kinga.

Szabad-e meghallgatni ezeket a magánbeszélgetéseket, amiket részben ma is élő emberek tudtán kívül rögzítettek: úgy érzem, erre nincs abszolút válasz. Mégis nagy kár lenne, ha az olvasó nem tenné. Noha tényleg nem tudhatom, egyes embereknek milyen hatással lehet az életére, ha közvetlen környezetük megismeri az adást. Attila, a volt férj nem válik-e magánéletében védtelenné, kiszolgáltatottá? De azt sem nagyon hiszem, hogy érdemes volna csak a valódi személyeket kihallani ebből az anyagból, ami már nem a „valódit”, hanem az „igazat” mutatja. A kiszivárogtatott levelezések, hang- és videofelvételek, leragasztott laptopkamerák, de bekamerázott tantermek korából visszanézve mindenesetre felszabadító találkozni egy valóban önazonos emberrel. Mert biztos vagyok benne, hogy legtöbbünknek – ha őszinték vagyunk magunkhoz – az adást hallgatva eszünkbe jut, rólunk mennyivel rosszabb kép alakulna ki hasonló helyzetben. A hangjáték Kingáját szabadnak ismertem meg: mint aki túljár az őt megfigyelők eszén, mert nem a Magyarországról paternalizmussal szemlélt „szegény rokon” Erdélyének szülötte. Tényleg hiányzik belőle a provincializmus.

https://www.es.hu/cikk/2020-02-14/herczog-noemi/egy-szabad-no.html