Mostanában, ahogy az már szokás, elárasztják a nyomtatott sajtót és a netet azok a „fogyasztói kritikák”, amelyek megmondják, hogy pusztán racionális megfontolásból, viszont kétséget kizáróan kire is kell szavazni tavasszal, hogy teljes embernek érezhessük magunkat. Ezek az írások „kívülről” íródnak, vagyis nem (nyíltan) a párt valamelyik vezérszurkolója vagy játékosa noszogat az ikszelésre, hanem egy józan és független állampolgár, aki aztán háromezer karakter lepötyögése után odajut, hogy hát végül is csak a Gyurcsányra kell szavazni, nincs mese.

Ezek az írások számomra különösen lenyűgözőek, mert azt sulykolják, azt állítják (függetlenül attól, hogy éppen melyik seggfejek gyülekezetét tolnák hatalomba), hogy szavazni mindenképpen kell, ez egy megkerülhetetlen, lehámozhatatlan kötelesség, állampolgári létünk szent szertartása, belépő ceremóniánk a Demokrácia glóriával övezett intézményébe. (És komolyan fontolgatják, hogy melyik múlt rendszerből itt ragadt MSZMP-st, rendszerváltáskor megtollasodott újbárót, pártkarriert befutó ifjútitánt _kell_ hatalomba tenni – mert természetesen a szavazatok döntenek ezen emberek mennybe- vagy pokolbamenetele között). Amennyiben pedig nem szavazol, nem is lehet egy szavad sem az ország-világ történései felől, nem vagy érdemes megszólalni: rácsesztél, ott volt a lehetőséged, hogy „kifejezd a véleményedet a szavazófülkében.” Még azok is, akik amúgy továbblépnek politikai aktivitás e szűkös fogalmán elméletben és gyakorlatban – azaz elismerik, hogy nem erre a négyévenkénti kiruccanásra korlátozódik a „polgár” beleszólási joga a közéletbe, és valamiféle aktivista tevékenységet végeznek – startkőnek, belépési küszöbnek tekintik a szavazást, olyan jelszavak alatt, mint „azért mégiscsak a szavazófülkékben dől el a dolog”, vagy „a szavazással is teszek az ügyemért.”

Én ezt az utolsó gondolatot szeretném most megtámadni. Tehát azt állítom: a szavazás nem cselekvés. A szavazás a cselekvés ellentéte, nem-cselekvés, passzivitás, szembehunyás, megalázkodás. Ez nem egy eredeti gondolat, számos anarchista filozófiai érvelés született e témában, melyek elméleti síkon közelítik meg ezt a tételt, és arról szólnak, hogy a hatalom, s ez által a cselekvés joga nem választható el annak birtokosától, a néptől, így az átruházott hatalom öncsonkítás és jogfosztás. Én nem ezt fejtegetném most, mert ugyan sok igazságot találok bennük, nem igazán megfoghatóak, nem pragmatikusak. Én inkább arról beszélnék, hogy ma, Magyarországon (de egyébként elég könnyen általánosítható az érvelés más nemzetállamokra is) miért haszontalan és téves elképzelés pártpolitikát folytatni, és hogy miért buknak el szükségszerűen azok az ügyek, amelyeket ezen az úton akarnak érvényesíteni. (És emiatt miért téves elképzelés ettől várni a változást.) „Ügy” alatt olyan kezdeményezéseket értek, amelyek alapjaiban szeretnének felforgatni egy-egy társadalmi-politikai alrendszert, vagy netán a rendszer egészét. Például: az egészségügy legyen működőképes, ne legyen korrupt, legyen mindenki számára elérhető. Vagy: az oktatási rendszer legyen befogadó, integráló, ne neveljen droidokat. És az ehhez hasonlók. Én úgy gondolom (és ezzel minden általam hallott/ismert politikai véleményt formáló ember hajlamos egyetérteni, legyen bármily konzervatív egyébként), hogy olyan velőig rothadt állapotok vannak mindenhol, hogy a gyökeres változtatásokra van szükség. Ezért azok felszínes változtatások, amelyek magát a problémát kitermelő mechanizmusokat nem szüntetik meg, nem alakítják át, nem értékelhetőek, mert az így elpofozott labda mandinerből jön vissza a pofánkba, ha a „tápláló” környezet újra kitermeli azt (például: a korrupció nem szűnik meg az online pénztárgéppel).

Fussunk végig gondolatban az ilyen „rendszerszintű” problémák kontextusán. Nézzük meg, hogy egy átlagos választópolgárnak min kell keresztülmennie, ha jogosítványt próbál szerezni (mennyit kell fizetnie, és mennyit kell fizetnie még, hogy elsőre átmenjen a vizsgán), ha nyelvvizsgát próbál szerezni, mely papírok nélkül rögtön egy csomó lehetőségből, és a jobb munkák nagy részéből kiszorul. Mennyit kell fizetnie, kinek, és hogyan, ha nem akar embertelen bánásmódot egy kórházban. Hogyan kell viselkednie egy átlagosnak mondható munkahelyen (például éjszakai takarítás) ahhoz, hogy legalább a túléléshez szükséges fizetést rendesen megkapja (persze nem feltétlenül legálisan, bejelentve), minimális megaláztatással. Hogyan kell kiszámolgatni, kölcsönkérni rokonoktól, majd emiatt elmérgesedő konfliktusba kerülni csak azért, hogy kijöjjön a család a hónap végén. Hogyan kell a gyereknek az iskolában cselekednie és beszélnie – de főleg nyugton maradnia és hallgatnia. Hogyan kell túrni, nyalni, rúgni és teperni (a szerencsésebbeknek) már egyetemi éveik alatt, ha igazán jó karriert akarnak rittyenteni maguknak egy „menő multinál”. Hogyan kell „érvényesülni” az életben, hogyan kell „kiteljesedni”, „elérni a céljainkat”, elérni a „vágyainkat”. Ezek nem nyafogások, vagy kis, egyéni, adott intézményhez kapcsolódó problémák, hanem összefüggő, azonos gyökerekkel bíró erők, amelyek egyenlőtlenséget termelnek, szegénységet és kiszolgáltatottságot sokaknak, és idegességgel, stresszel és romlottsággal terhelt gazdagságot és jólétet keveseknek. Ezen erők tüzelőanyaga a bizalmatlanság, a közösségi gondolkodás és cselekvés (így a szolidaritás) elutasítása, az egyén hibáztatása az igazságtalan körülmények helyett (melyek persze megint csak nem maguktól léteznek).

Az egészségügyi szolgáltatások nem hivatalos (vagy akár hivatalos) ára (egy-egy munkavállaláshoz szükséges papír kiváltása, a szülés 100’000-es hálapénz-díja) a korrupt, közpénzeket a gazdagoknak újraelosztó oligarcha-állam rendszerébe illeszkedik. A bedőlt hitel után elkobzott ház tragédiája a nemzetközi tőke-jószág-szolgáltatás áramlásnak része, amelynek mi inkább a leharácsolt, mintsem a harácsoló végén vagyunk). Az egyszeri ember által megélt problémák, nehézségek, ellenállások közül sok egészen konkrétan globális (nem hazai) viszonyokban működik, mert a bank, aki elveszi a házat, valahol Németországban székel, a gyár, ami szó nélkül megszűnik a melós feje fölött meg cseh. Az olcsó pulcsit meg, amit veszünk, kínai gyerekek készítették, vagy az üvegpoharat hasonlóan szar körülmények között élő és dolgozó bolgár melósok.

És ha megnézzük ezeket a rendszereket, úgy igazán a mocskos mélyére ásva, fel kell tennünk a kérdést: hogyan változtat mindezen az, ha egy másik kormány kerül hatalomra? Felelje meg nekem valaki, hogy a minisztériumi vezetők leváltása, és új igazgatási policyk és törvények létrehozása (=szavak papíron) hogyan változtatja meg a kerületi rendelő vagy a megyei kórház nővérkéjét és orvosát? Hogyan készteti a negyven országban jelenlévő bankot meghátrálásra? Hogyan változtatja meg a háztartási kisgép-gyártó termelési és értékesítési rendszerét, melynek során négy kontinens lakosai adnak össze meg nem fizetett munkát egy botmixer formájában, úgy, hogy nem is tudnak egymás létezéséről? Hogyan szúrja ki a kenőpénzt a közrendőrnél? Hogyan koppint a zalakarosi általános iskola tanító nénijének az orrára, hogy azért igazán nem kéne nyilvánosan megalázni egy negyedikest, mert nem gondolja, hogy létezik Pokol (fiktív példa)? A kormányra kerülő testület hogyan állítaná meg a felsőoktatás rohamos piacosodosát, minek során a tudás árucikké válik, és a tudás termelését Morgan Stanley és Bosch kaliberű óriáscégek koordinálják egyre nagyobb befolyással? Miként célozza meg egy hatalomhoz és igazgatási eszközökhöz jutott párt a tömeges elszigeteltséget, kiszolgáltatottságot, az emberek internalizált (beépített) alávetettségét, mellyel elfogadják és támogatják a korrupció és a munkán keresztüli kiszipolyozás rendszerét? Mit kezd egy párt közmédián és kormányhivatalokon keresztül azzal, hogy a „magas” művészet és szórakozás elitizáltságának űrét az importált tömegfogyasztás tölti ki, vagyis azok, akik nem férnek be a Nemzeti Színházba és a képzőművészeti múzeumokba és galériákba, „WestEnd szerelemmel” töltik a Valentin-napjukat (persze még ez is kiváltság, hiszen Alsószentmártonban vagy Kerekegyházán még pláza sincs)?

Mégis, mindezek ellenére, komolyan azt hisszük (ez az elfogadott norma), hogy Bajnai Gordonra szavazni változtat mindezeken akár egy fikarcnyit is – mert igaz, hogy pöcs, igaz, hogy offshore-ozik, de legalább nem olyan nagyon, mint a többiek. Elmegyünk egy szavazófülkébe, ráírjuk egy papírra, hogy iksz, bedobjuk egy dobozba, és soha nem látjuk többé. Ellenben megnyugtattuk magunkat, hogy csináltunk valamit. Ha nem lenne meg a cselekvés ezen illúziója, és a választás/beleszólás lehetőségének téves hite, bizonyára sokkal-sokkal idegesebb lenne mindenki. Jobban érezné, hogy minden rossz, és egyre rosszabb, a jövedelmi/vagyoni különbségek folyamatosan nőnek, a szegényebbek szegényebbek és a gazdagabbak gazdagabbak lesznek, a kiszolgáltatottság nő, a jóléti rendszer romokban, ami pénz nem megy el innen, az oligarchák zsebébe vándorol, beleértve az adóinkat, és így tovább, és így tovább. De lehet szavazni. Demokrácia van. Tehát majd legfeljebb négy év múlva buzdulunk fel megint.

(Most megállok, hogy ne legyen nagyon terjengős. Arról egy következőben fogok írni, hogy meglátásom szerint miként pazarol rengeteg energiát a semmire egy „rendszerváltó” párt, és hogyan idomul kényszerűen a rendszerhez, amit meg akar változtatni. Az is felmerülő érv ugyanis, hogy „oké, hogy vannak ezek a maffiapártok, mint a Fidesz meg az MSZP, és nem érdemes választani a kettő között, de hát itt van ez az XY független és alulról jövő párt, ami majd az egész rendszert romba dönti, vagy legalábbis eszközként szolgálhat egy, a megszokott kereteken kívül gondolkozó és cselekvő mozgalomban.” Ez szerintem nem működik, nem működhet. A képviseleti rendszer logikája ugyanis bedarálja azokat, akik belemerészkednek.)