Egy olyan jelenségről szeretnék beszélni, aminek én is az áldozata voltam, és sajnos könnyen lehet, hogy leszek is még. Ez a jelenség a „reaktivizmus.” Reaktivizmusnak az aktivizmus azon formáját hívom, mely csupán a politikai történésekre (hazai viszonylatban tipikusan kormányintézkedésekre) adott reakciók, ad hoc válaszok formájában létezik. (További jellemzője a lépéskényszer érzete, a folyamatos nyomás a felületesen kidolgozott ötletek hiányos végrehajtására.) Ez önmagában – ha nem is tűnik kívánatosnak – még nem nagy etvasz, hiszen hát arra is szükség van, hogy a rossz emberek rosszalkodásakor valaki az asztalra csapjon, még akkor is, ha nem sikerül mindig tökéletesen, ugye?
Most ki fogom boncolgatni, hogy szerintem mi teszi a reaktivizmust a reakcionizmussal (a pozitív változtatás kísérletét megállítani kívánó próbálkozással) egyenértékűvé, alapvetően károssá és veszélyessé.
Az első és legkézenfekvőbb hátránya a reaktivista politizálásnak az, hogy nem tervezett. A kormány elhümmögi a maga ötleteit arról, hogy miként kéne ezt meg azt átalakítani, és a reaktivisták már a következő percben az utcán élőláncoznak vagy polgáriengedetlenkednek valahol. Ez mondjuk érthető lehet, ha valami brutális és egyértelműen rossz intézkedés ellen tüntet valaki (holnaptól minden hat éven felüli fiúgyermek rendszeres heti korbácsolást fog kapni az iskolában – ők majd tudni fogják, hogy miért), de nagyon nem érthető, ha valami összetettebb kérdésre adnak ilyen zsigeri reakciót. (Mint amilyen a Fidesz tankönyvekkel kapcsolatos mókolása, vagy a magánnyelvoktatással kapcsolatos hőbörgés a közelmúltban.) Az összetett kérdésekre adott egyszerű válaszok pedig gyakran mellélőnek, külső szemlélődő számára értelmetlennek tűnnek és nem szimpatikusak. A világ jellegéből adódóan a dolgok pedig gyakrabban összetettebbek, mint egyszerűek.
A nem tervezett, zsigeri válaszok a teljességében fel nem fogott problémákra pedig nem illeszkednek stratégiába, ami azt jelenti, hogy összefüggéstelenek, az eredményeik nem adódnak össze, és nem mutatnak valamilyen látható cél (aktuálistól különböző, kívánt társadalmi-politikai gazdasági helyzet) felé Az egyes (re)akciókból más-más következtetéseket lehet levonni, gyengíthetik egymást, és mivel eleve nem tervezettek voltak, ezért gyakran az egyes megmozdulásoknak sincs valami érthető magyarázata, ami világosan megmutatná az esemény külső nézőjének (vagy akár csak azoknak, akikre „nyomást akar gyakorolni”), hogy az aktivisták átlátják a helyzetet, hogy milyen problémákat látnak benne, és hogy mit szeretnének ezekkel a problémákkal tenni.
Emiatt a reaktivizmus eredendően konzervatív lesz. Mivel nincs valami önállóan létrehozott, alapos kidolgozás és vita után megalkotott problémaértelmezés, és az aktivista tevékenységek folyamán sincs hajlandóság arra, hogy a probléma értelmezését nyitott kérdésnek tekintsék/mutassák, ezért minden egyes nagy fellángolás előtt a már eleve létező „értékcsomagból” és „érdekcsomagból” merítenek az aktivisták. A forrás pedig az a massza, amit az elsődleges-másodlagos szocializációja során sajátít el az ember (családjában, iskolájában, baráti, ismerősi körében). Például amikor 2012 telén a Hallgatói Hálózattal megalkottuk a magunk öt pontját (pár nap alatt, amikor mindenki iszonyúan tepert, mert hát arra a dologra már aztán igazán reagálni kellett*), akkor javarészt az egyetemi polgárokat adó felső-középosztály és elit rétegek érdekei kerültek be a követelésekbe. (Állítsák le a forráskivonásokat, hogy a mi egyetemeinknek megmaradjon a pénze és státusza, ne korlátozzák az egyetemi „autonómiát,” hogy mi mondjuk meg, mi legyen az egyetemen, stb.) Belecsusszant még a – szintén elsősorban e réteget zavaró – hallgatói szerződés eltörlése is, de a hallgatói szerződést kiváltó probléma értelmes megcélzása nélkül, csupán úgy indokolva ezt a pontot, hogy „hát nem így kell itt tartani a fiatalokat” (a csúcsértelmiség kivándorlását valami nemzethalálnak beállítva, mintha a hazai csúcsértelmiség saját kezével pumpálná a jólétet a népbe). A HaHa szervezői magja igen vegyes volt, és szerencsére voltak akkor nálam tudatosabb emberek is, akik többé-kevésbé felismerték a perspektívánk vakfoltjait, így a kezdeti időszakban nem látszott az a részérdeket és részértéket figyelő arrogancia, ami meglátásom szerint később, 2013 januárjától távol tartotta a diákokat a mozgalomtól. (Vicces módon pont Misetics Bálint [aki egyébként könyékig van a maga alkotmányos-orbánsátános narratívájában] javasolta az első fórumon a hatodik pontot, ami a HaHa-magnak engem beleértve nem jutott volna eszébe: „a hátrányos helyzetű családok” gyermekeinek is csak be kéne jutni abba a felsőoktatásba valahogyan.) Tehát a reaktivizmus nem figyel arra, hogy milyen érdekek és értékek játszhatnak egy adott szituációban, nem fogalmazza meg maga előtt egyértelműen, hogy kinek az értékeit és érdekeit fogja közvetíteni (esetleg figyelembe véve a saját-csoporton kívül lévők szándékait is e téren), csupán a csoporthoz tartozó, eleve létező narratívákat fogja előrántani, és ebből az eleve létező megoldásokat fogja következtetni. Minden esetben a felborított status quo-t védve, nem kísérelve meg valamiféle jobbnak tekintett új (és bármilyen régebbitől lényegesen különböző) állapot felé elmozdítani a helyzetet. (A folyamatos lépéskényszerben nincs idő és energia valamiféle értelmes alternatíva felvázolására, passzív időszakban pedig hajlandóság nincs rá.)
(*: nem azt mondom, hogy nem kellett akkor és ott reagálni, azt mondom, hogy már korábban fel kellett volna építeni egy narratívát – erre megvolt a lehetőség, mégsem tettük meg.)
Ez az eleve létező narratíva és ebből származó következtetés pedig gyakran provinciális, azaz szűklátókörű, csak kis részt figyel meg, és nem képes tágabb kontextusban értelmezni a dolgokat. A szituáció értelmezése a reaktivizmus sürgetően rövid leforgása alatt nem jut túl valami helyi keret felvázolásán („Orbán megszünteti a felsőoktatást, mert nem szeretne okos embereket”), holott az információs, és valami bucira globális világunkban szinte nincs is olyan történés, amit ne lehetne jobban megérteni, ha egy kicsit nagyobb skálán nézzük. Például feltűnne, hogy ugyanezek a folyamatok egészen hasonló módon az Egyesült Királyságban is lefolynak, pedig arra az országra senki nem mondaná, hogy diktatúra (mármint ott sokan mondják, csak hát innen, keletről, Anglia az Nyugat). De nem csak földrajzilag tágabb értelmezések csúsznak el, maguk a nagyobb léptékű folyamatok sem kerülnek be a diskurzusba (csak mondjuk annyi, hogy „az EU is elvárja a sok diplomást, akkor mi miért nem csinálunk sok diplomást”), amelyek megmutatnák, hogy milyen erőviszonyok és elosztási viszonyok alakítják a magyar szereplők viselkedését.
dogmatikus reaktivizmus
Mivel tehát a reaktivizmus konzervatív, provinciális, tervezetlen és összefüggéstelen, ezért nem lehet kritikus. Nem tud felállítani a létező, aktuális helyzetre valamiféle kritikát, koherens alternatív értelmezést, csupán eljátssza a maga szerepét a szituációban, eleve létező forgatókönyvek alapján. Maga a mondanivaló értelmetlenné válik, ha kivesszük azt a jelenséget az egyenletből, amire reagál, mert nem önálló, jól körülhatárolható narratívára támaszkodik, csak valaminek a tagadása. (Ilyen volt például a Milla „alternatív köztársasági elnök” kampánya.) Ez egy nagyon sérülékeny és kiszolgáltatott helyzet, amit természetesen a hatalmi érdektől vezérelt machinátorok ki is használnak – a pártok a maguk forgatókönyvét pumpálják bármely tetszőleges adott helyzetbe, a reaktivisták pedig saját értelmezés híján azzal főznek, ami van, és lelkesen ugranak nyeregbe a pártpolitikai narratívák vértezetében. (Így lesz például az adócsalás, a korrupció általános, társadalmi szintű problémájából és a nagytőke államra gyakorolt befolyásából Horváth „nemzeti hős” András küzdelme a NAV ellen. [Vagyis inkább Orbán ellen, mert hát azért tudjuk, hogy ki itten a legnagyobb gazfickó]). A reaktivizmus tehát akadály nélkül befolyásolható és kihasználható.
Következtetés: a politikai cselekvésnek van egy olyan formája, kultúrája, mely mozgalmi úton, közvetlen demokratikus eszközökkel (tüntetés, térfoglalás) és azt megtámogató média-eszköztárral (mindenféle újságok, blogok, tv) működik, alapvetően reaktív jellegű, esetleges, inkoherens, konzervatív, provinciális, nem kritikus és jellemzően ledominálják és felhasználják eleve létező, hatalmi célokat kergető csoportok (akiknek nem fontos az adott ügy, csupán eszközül használják azt, ugyanúgy, mint a reaktivistákat). Ez a fajta cselekvés pedig nem progresszív, nem lehet progresszív. Nem képes valamiféle hasznosabb, jobb (és az aktuálistól számottevően különböző) állapotba helyezni a társadalmi-politikai felállást, erő- és elosztási viszonyokat. Nem képes arra, hogy tervezzen, stratégiát készítsen, kommunikáljon és gondolatot cseréljen, nem képes az önállóságra és a tudatosságra. Így hát teljesen haszontalan, és a mondás szerint, mivel nem megoldás, ezért a probléma része.
A reaktivizmus egy irányító erő, stílus, melynek kulturális meghatározottsága van, és egy adott, megfigyelt csoport tevékenységében érvényesülhet inkább, vagy kevésbé is. Jellemzően ott kap nagy szerepet, ahol az embereknek erős „mozgalmár-öntudatuk” van, úgy érzik, hogy nekik felelősségük/kötelességük beavatkozni a társadalmi folyamatokba. Az ilyesfajta aktivizmusnak pedig létezik a szótári definíción jóval túlmutató étosza. Múlt tavasszal vettem részt egy ismerőseim által szervezett műhely-szemináriumon, amely az aktivizmus elméleti és gyakorlati aspektusait járta körül. A fogalom boncolgatásakor vita alakult ki a szeminárium résztvevői között (akik közül szinte mindenki részt vett valamely civil szervezet vagy mozgalom munkájában), voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a Magyar Gárda tagjai nem lehetnek aktivisták, mert az aktivizmus egy pozitív fogalom, és szerintük ebbe a gárdisták nem férnek bele. Ahol maga a közvetlen politikai cselekvés fogalma ilyen kisajátított módon van értelmezve (egy meghatározható értékekkel és érdekekkel bíró csoport sajátjaként), ott könnyen elképzelhető, hogy milyen erős ösztönzők mozgatják a magát „aktivistának” tartó embert – a reaktivizmus felé. Valahogy úgy, mint ahogy a dadogó malac kergeti a Tapsi Hapsit – kergetnie kell, mert ő a vadász, de sosem kapja el, mert a folyamatos cserkészés folyamatában képtelen egy olyan stratégiát kidolgozni, amivel túljárhatna a nyúl eszén.
Nem szeretném inkvizítori dühvel sulykolni, hogy szerintem mely csoportok viselkednek reaktivista módon, de ha te, az olvasó hasznosnak tartod ezt a jellemzést, akkor futtasd nyugodtan végig tetszőleges politikai cselekvők (akár pártok, akár nem) tevékenységének történelmén, a médiában dokumentált megnyilvánulásain, vagy ha van annyi belelátásod, akkor a csoport belső működésén, és ítéld meg, hogy reaktivistának nevezhetőek-e, vagy sem.
[extra: mielőtt valaki ezzel vádolna, természetesen önmagában semmi baj nincs azzal, ha egy csoporton kívüli politikai történésre reagálunk, de ha ez a reakció nem illeszkedik egy általunk már megkreált narratívába és stratégiába, akkor a fellépésünk (és annak utóélete) az összes fentebb taglalt buktatót viszonylag üzembiztosan fel fogja vonultatni.]