Arisztokrácia

A régi és újabb időkben valódi értelmök szerint oly gyakran használt arisztokrácia, arisztokrata szavak, t. i. „a szellemileg vagy anyagilag legjobb és leghatalmasabbnak urasága", valamint ezen, az újabb idők találmánya, mint csúfszavak, egy párt jelelésére annyiszor elhasznált kifejezések, kényszerítenek erről, hacsak keveset is, e könyvben szólanom. A szó eredeti fogalma szerint két tekintetben igen helyesen használtatik: először mint kitűnő osztálya minden teremtvényeknek, kivált pedig az embereknek, kik a hozzájok hasonlók közt különös tulajdonságokkal emelkednek ki, s azáltal saját osztályt képeznek, honnan a születés-, birtok-, s ész-arisztokrácia nevezetei veszik eredetöket; másodszor bizonyos kormányforma tekintetében. Mi az arisztokráciának ez utóbbi értelméről akarunk mindenekelőtt szólani.

Az emberi társaságnak már elejétől fogva, célja elérése végett, t. i. a belső és külső biztosság megalapítása s a szellemi és anyagi tehetségek lehető legnagyobb kifejtése miatt, kormányoztatnia kellett. E kormányzási cselekvény soha nem eszközöltethetett egyesegy személytől, sem valamennyitől összesen; mert az első esetben minden oly kormányzót, hacsak nem égből leszállott felsőbb lény, a fizikai idő s fizikai tér hiánya hátráltatá mindenütt cselekedni s mindenütt megjelenni, a hol köteleztetése erejénél fogva cselekednie és jelenlennie kell.

E cselekvény nem gyakoroltathatik mindenkitől maga felett, mert különben ki-ki maga kormányozná magát, s így a korlátlan szabadság állapotja, vagy minden statushatalom megszüntetése feltételeztetnék. Ha pedig egyesegy személy vinné a kormányzást valamennyi felett, a képtelenség nem kevésbé szembetűnő. Tehát elejétől fogva nem egyesegy, sem a többség, hanem mindig csak a kisebb szám kormányozott; s ez értelemben minden kormány arisztokrácia volt és lesz — a dolognak, nem pedig a szónak jelentése szerint. A minden szájon forgó monarchia, demokrácia és arisztokrácia szavak közti különbözés sajátlag csak a módban fekszik, mellyel ama kevesen, kik a dolog természeténél fogva csak kormányozhatnak, erre jutottak. Lássuk ezt kissé világosabban. A korlátlan monarchiában csak az uralkodó hívja meg a kormányzókat, kik t. i. őt a kormányzásban segítik; minthogy pedig az uralkodó ezt csak kevés legmagasb hivatalnokokra nézve önbírálata szerint teheti, e legmagasb hivatalnokok ismét alsóbbakat hínak meg, kikből végre saját zárkózott osztály támad, melytől minden rendelet, minden intézkedés ered. De ezek érdeke nem mindig egyez meg a kormányzott ország érdekével, mivel szaporodott jövedelmek s kiterjesztett erőhatalom nem mindig azonos az ország érdekeivel. Keleten, hol az egyédiség inkább kiválik, az ily arisztokraták vezíreknek vagy pasáknak neveztetnek.

A demokráciában – éspedig a korlátlanban, mert csak a legfőbb fokozatokról lehet itt szó – a kormányzók egyenkint (viritim) választatnak. Itt mindenki legtermészetesb jogainak gyakorlatában lenni látszik; s legnagyobb a valószinűség arra, hogy csak a kitűnő elme, csak a képesség jut hatalomra; de kár, hogy minden eddigi tapasztalások bizonyítják, miképpen az úgynevezett legtermészetszerűbb közjog gyakorlása a legnagyobb részre nézve alig hozott egyéb hasznot, mint a tombolás napjait, míg a szavazás tartott, midőn a szószékre almát és répát dobálva vagy az asztalokon büszkén sétálva töltheték kedvöket; mely alkalommal a hatalomra jutni akaróknak készpénz, vendéglés és itatás általi kegyvadászatát sem szabad tekintet nélkül hagyni. Mihelyt a választás megtörtént, vége a mulatságnak; s az eképpen lett arisztokrata vagy kormányzó lehet ugyan nagy tehetségű, mert e nélkül mindazon cselszövények és törekvések, melyek a népi választás vezetésére szükségesek, nem könnyen intéztethetnének; de többnyire várható, hogy a nyugalmas és meggondolt férfiú, ki elme és képesség mellett elszánt akarattal is bír e tulajdonságait csak jóra és hasznosra fordítani, többnyire más színben mutatkozandik, mert sem az önalkotta néptombolásra, se aljas párti gúnyolásokra nem akarja magát használtatni s nem is használtathatik.

A valódi értelemben vett arisztokráciánál a kormányzók mind a két előbbitől különböző módon jutnak hatalomra, t. i. azok részeltetnek a kormányzásban, kik sajátlag az országot képezik, azaz, kik azt bírják, kiknek érdekei azonok az országéival, kik az országot ismerik, kik a terheket viselik, s kiknek állandóság adatva örökösödés és földbirtok által, mely a status valódi részvénye.

Úgy hiszem; ez értelemben kívánja Ausztria arisztokráciáját használni s arisztokratákat vagyis rendszeréhez szítókat képezni. E végre alapítá intézvényeit, ezért adott törvény előtti egyenlőséget, földbirtokra s hivatalokra egyenlő képességet, valamint egyenlő nevelést; s ha ez eddig nem is történt volna, oka azon még nem egészen egyenlő súlyban fekszik, mely a születés-, birtok-, s ész-arisztokrácia közt létez. Ha majd a születési arisztokrácia nem csupán mint emésztő, hanem egyszersmind mint munkás osztálynak bizonyítja be magát, ha a pénzarisztokrácia terhes nyomását nem éreztetendi annyira a szegényebb osztállyal, s ha az ész-arisztokrácia nem csak tudós ugyan, de alkalmazhatlan s idegen világból kapkodott teóriákkal foglalkozandik: akkor eljöendett az idő, midőn e különféle ágak mind maguk közt, mind a statuscélokkal könnyen súlyegyenbe hozathatnak; s a kormány akkor csak segédekül híhatja meg azokat, kik mind eszöknél, mind az ország- és kormányhozi állásuknál fogva arra alkalmatosak.

(Gróf Lamberg Ferenc: Még egy terra incognita – ismeretek s tudnivalók az ausztriai birodalom nem-magyar tartományairól. Pozsony, 1841)