Dimosz Mavrommatisznak

 

Minden hitnek megvan a maga története.

A miénk ebben a könyvben van megírva.

 

Maria

A boszorkány ébredése

Aigina, 1988, Sztavrosz napja. 100 évvel később

 

– Dobj már ki ezek közül néhányat, anya! Tele lesz minden bolhával…

Egyre beljebb ástam magam a lépcső alatti kis raktárba. Az öreg gerendák vészjóslóan recsegtek alattam.

– Tégy meg nekem egy szívességet, Maria! A saját házadban intézkedj. Az én holmimat ne piszkáld, szükségem van rá.

A pókhálók közül egy lavór került elő, melynek az alja már rég kitört.

– Hát ez meg mire kell neked? – mutattam fel tüntetőleg, majd, mivel választ nem kaptam, félrerúgtam a folyosó szélére.

– Ez meg micsoda? – faggattam.

– A nagyapa éjjeliedénye.

– A nagyapa húsz éve meghalt, anya. – Még beljebb fúrtam magam. – Nem találom!

– Meglesz az. Oda tettem be. Nézd meg balra!

– Emlékszel, hogy nézett ki?

– Egy kis ládában volt.

Ládikót sehol nem láttam.

– Van még egy másik, titkos raktárad is idebent? Biztos vagyok benne…

– Ha majd meghalok, azt csinálsz, amit akarsz, és megszabadulhatsz mindentől. De amíg élek, kérlek, ne tedd.

– Jaj, anya, te sosem fogsz meghalni. Itt kísértesz majd, hogy őrizd ezeket a régi kacatokat. Nicsak! Megtaláltam! Itt van hátul.

A kamra sötétjében néhány 1965-ös évjáratú magazin, három szita, néhány egércsapda és némi naftalin alatt ott rejtőzött Katina lá­dikója.

Kivonszoltam, lesöpörtem magamról a pókokat, levettem a fejemről a kendőt, és néhány percig élveztem a friss levegőt. Anya tiszteletteljesen elkezdte tisztogatni a ládát egy portörlő ronggyal.

– Tessék, ezt hagyta rád hozományként a nagynénéd.

A ládikó bordóvörös volt. Kétoldalt egy-egy fogantyú segítségével lehetett megemelni. Az alja erősen tartott. Kioldottam a szalagokat, és ezekkel együtt egy viaszpecsét is darabjaira hullt.

– Sohasem nyitottad ki?

– Ő maga zárta le.

– Tehát azt sem tudod, mi van benne?

– Nem.

– Bravó, anya! Én a helyedben már a temetése után kinyitottam volna… Képzeld, mi lenne, ha a szultán smaragdjait találnánk benne… Katina gazdag nő volt Szmirnában,¹ vagy nem?

– Nagyon gazdag.

A dobozban azonban nyoma sem volt ékszereknek vagy egyéb drágaságnak. Csak füzetek és vaskos, sötét bőrbe kötött könyvek lapultak benne. Anya csak egy pillantást vetett rájuk, és már vissza is ment a konyhába. Belelapoztam az egyikbe. Tizenhetedik – állt a borítóján ferde betűkkel. Háborúság, Szerelmek, Vizek. A lapok sárgák voltak, kemények, és fonal tartotta össze őket. Közelebbről megnézve mintha nem is fonal lett volna. Szárított bélre hasonlított leginkább. Megfordítottam a könyvet, amely így is olvasható volt. Különös rajzokkal és formákkal volt tele. Csomókkal, kötésekkel, levelekkel és növényekkel, kereszteződésekkel, sírokkal, rágcsálókkal és érthetetlen szavakkal.

– Mi ez az egész? Mágia?

Elővettem egy másik, kicsit újabbnak tűnő füzetet. Uborkás víz az arcra. Cold crème. Alatta pedig a receptek… Még egy furcsa könyv. Hatalmas, vaskulccsal záródó. Nagy fáradsággal vonszoltam el az asztalig. Mi az ördög?! Kövek vannak tán benne? Nem kövek, nevek. Névsorok és családfák. A könyv lapjai bőrből voltak. Minden név mellett egy szimbólum állt különböző írásokkal, rejtvényekkel. Görögül írták őket, de valami furcsa nyelvjárásban. A nevek mellett csillagzatok voltak. Két nap és három bolygó. A következőnél két nap, egy fogyó hold és három bolygó. Mintha dátumokat jelölnének. De vajon ki számolná a csillagok állásából az éveket? Néhány név a sorok között aranyszínben ragyogott. Megkapartam őket a körmömmel, hogy lássam, lejönnek-e. Vajon mi a könyv vége? A hátsó oldalakhoz hajtottam. Az utolsó lapok üresek voltak, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki teleírja őket. Hat sorral a vége előtt ez állt: Katina Izmirin. Mellette egy x formájú jel, benne két vonallal, mintha csak egy végtelen, sarkok nélküli csillagot ábrázolna.

A könyvek súlyosak voltak. Vajon hogy hozhatta el őket Katina Szmirnából? Hirtelen eszembe jutott a sok étkészlet, az aranyszínű angyalkákkal díszített ágyak, az ezüstök, a festmények, a tálaló és az ebédlőgarnitúra. Mindent onnan hozott, még a törülközőket is, a hímzett abroszokat, a keleti szőnyegeket, az olvasólámpákat… De hogyan?

– Anya! – kiabáltam.

A konyhából a forró olajban sülő hagyma sercegése szűrődött ki. Anyám paradicsomos csirkét készített.

– A menekültek nem nincstelenül jöttek ide? Hiszen nem volt idejük semmit sem elhozni.

– He?

– Mondom, 1922-ben nem veszítette el mindenki a vagyonát? Nem dobálták a törökök mindenüket a tengerbe?

– De igen.

– Akkor a néni hogyan hozta magával mindezt?

– Katina néhány hónappal a katasztrófa² előtt jött el Kis-Ázsiából.

– Nahát!… Jósnő volt talán?

Anya a hűtőhöz ment, hogy petrezselymet keressen, és a lehető legtermészetesebben válaszolta:

– Igen.

– Hahh.

Hetes számú füzet. Fokhagymás nyúl. Egy okka³ nyúlból… Ez jó, szeretem a főzést. Imádok recepteket gyűjteni, még akkor is, ha nem készítem el őket. Kicsit lejjebb glasszada. Julia receptje. Kecsketej, egy rúd vanília…

– Mi az a glasszada? – kérdeztem.

– Fagylalt.

Még hogy én leüljek fagylaltot készíteni?! Inkább megveszem készen. Mmm. Ez micsoda? 14. kódex. Egy valódi bőrrel bevont, a gerincénél zsákvarró tűvel összevarrt könyv volt. Arab betűk. Vagy talán török. Az ördögi rajzok egyike egy fej nélküli testet ábrázolt. Kicsit lejjebb egy szem, pontokkal és íjakkal. Még egy fej nélküli figura, tűkkel és magyarázatokkal teletűzdelve. Hm, kösz szépen az örökséget, nénikém… Másra sem vágytam!

– Anya! Kész az ebéd? Megéheztem.

Ha anyám nem tartott volna meg minden felgyülemlő kacatot, mint a nagynénje, Eftalia, ezek az iratok mind elvesztek volna. Ha az én kezembe kerülnek, szétszóródtak volna valami szemetes alján, mert én minden limlomot kidobok anélkül, hogy egyáltalán meggondolnám.

Katina néni halála után anyám szerencsére elvállalta, hogy takarítja az aiginai házat, és hogy szétválogatja a holmijait. Némi portörlés után a ruháit a Szent Nektariosz kolostornak adta, hogy a szegényeket segítse. Sok aprósággal együtt viszont megmentette ezeket a füzeteket. Mint az írás őrzője, buzgón rejtegette, hogy Katina határozott utasítására ma, szeptember 14-én, halála napjának 23. évfordulóján átadja nekem.

– Hát vége az idei szünidőnek is – mondta anya a kis balkonon ülve, ahol együtt kávéztunk. A tenger mellett ültünk, és a napnyugta közeledett. – Ma van Sztavrosz napja.⁴ Nagy ünnep.

– Aha.

Csalódottan nézett rám. Anyám számára a vallási ismereteim mindig is hiányosak és elégtelenek voltak. Másra tereltem a szót.

– Mindent értek. De miért éppen ma kellett nekem odaadnod?

Vállat rándított. A galambokat nézte, amelyek sötétedéskor mindig a tetőnkön gubbasztottak.

– Már megint ezek a bitangok! – mérgelődött, mert azok folyton bepiszkították a lépcsőjét. – Máshová nem is járnak… Emlékszel egyáltalán Katina nénédre?

– Persze, hogy emlékszem.

– Csak azért kérdem, mert nagyon kicsi voltál, amikor meghalt.

– Mit mondott neked, mit csináljak ezekkel?

– Azt mondta: „Ő tudja majd.”

– Én tudom?!

– Igen.

– Mit tudok?

– Tudom is én – kortyolt bele a kávéjába. – Tudod, Maria, néha, amikor rád nézek, mintha csak őt látnám magam előtt. Különösen itt, az aiginai házában.

– Hasonlítunk?

– Ugyan, dehogy. Akár a nappal és az éjszaka. Ő csúnya volt.

– Nagyon csúnya. Valóban, igazad van.

– Mégis – húzta ki magát büszkén – öt férfit sikerült meghódítania. Jobbnál jobbakat, szebbnél szebbeket, gazdagabbnál gazdagabbakat.

– Nahát! Mesélj! Hogy csinálta a bestia? Mi bezzeg csak kínlódunk velük…

Anya ujjával a ládára mutatott, és jelentőségteljesen mosolygott.

Este újraolvastam a szövegeket. Bizonyára boszorkánykódexek voltak. Ezt hogyhogy nem láttam korábban? Egy kis notesz is volt köztük, tele jegyzetekkel. Mintha egy naptár lett volna. Végre valami érthető. Szénporral írták. Attart anya azt mondta… Attart anya azt parancsolta… Valamivel lejjebb pedigez állt: 1891. március 28.

– Hogy hívták az édesanyját?

– Eftalia. Édesanyám nagynénje volt.

Ha elkezdte volna sorolni a rokonságot, sosem ért volna véget a beszélgetés.

– Katinának nem volt gyereke?

– Egy lánya volt, Olga.

– Miért nem rá hagyta az írásokat helyettem?

Válasz helyett anyám megkérdezte, telefonáltam-e az anyósomnak, hogy megkérdezzem, hogy van a lányom.

A kis noteszben tovább lapozva a mágia világa elevenedett meg előttem. Az iromány a boszorkányokat néhol mágusnak, máshol megvilágosultnak vagy az írás őrzőjének nevezte. Lehetséges, hogy mindegyik mást-mást jelent? Talán valamiféle hierarchia volt köztük. Kinyitottam a kulcsos könyvet. Minden aranyszínnel írt név mellé egy különös formájú nap volt rajzolva, amely végtelen fényt árasztott. A fénysugarak mellett búza és egy fordított háromszög állt.

A noteszt magammal vittem az ágyba. Meggyújtottam a kislámpát, és olvasni kezdtem. Már megint a fordított háromszög. Itt meg is magyarázza. Még jó, hogy van ez a kis notesz. Ez Attart szimbóluma. „Attart anya…” Erősen kellett törnöm a fejem. Mintha ez a név mondana nekem valamit. Egy fekete ruhás női alak ötlött fel az eszemben. Anya bekente a nyakát éjszakai krémmel, és odajött hozzám.

– Ma Sztavrosz napja van, nem olvasunk.

Kissé elfordultam, hogy tekintetét elkerüljem.

– Te kentél magadra éjszakai krémet? – nyaggatott tovább.

Folytattam az olvasást.

– Hallod a galambokat? Egyfolytában búgnak. Ez baljós előjel.

A tetőről valóban folyamatos búgás hallatszott. Anya az ágyához ment.

– Kapcsold le a villanyt éjfél előtt.

– Miért? Mert Sztavrosz napja van?

– Sztavrosz éjszakája. Ezen az éjszakán mindig a házban kóborol.

– Kicsoda? Valami kísértet?

– Aludj!

– Anya, hagyj békén. Ugye meggyújtottad a szúnyogriasztó gyertyát? Különben reggelre megesznek a szúnyogok…

– Oltsd el a villanyt, és akkor nem fognak.

Bogarat ültetett a fülembe. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak hajnalban sikerült elszenderednem. A házra egész éjjel síri csend borult.

A naptárhoz fűzött magyarázatok szegényesek voltak, anyám emlékei pedig hiányosak. Katina Kappadókiában született, 1878-ban, vagy valamikor akkortájt. Még kislány volt, amikor az apja meghalt. Anyjával, Eftaliával elhagyták a falut, és Szmirnába indultak, ahol élt néhány rokonuk. Egy szál ingben, egy fillér nélkül érkeztek oda 1887-ben.

Néhány varázslat akkorról származott, és Katina szerencsére lejegyezte jelentésüket a füzetbe. Mint kiderült, a boszorkányoknak is van utódlásuk, melyet a kiválasztottak határoznak meg. Szent napjuk a Nagypéntek. Ma is péntek van. A boszorkányok mindegyik csoportját egy főmágus vezeti, akit még kislány korában választanak ki. Maga Attart anya kereszteli meg, és a többiek „a Megvilágosult” névvel illetik. Lehet bálványimádó, muszlim, ateista, buddhista, keresztény vagy zsidó, ez senkit sem érdekel. Katinát személyesen Attart világosította meg.

Ha tehát anyám „az írások őrzője”, akkor én, akinek átadta őket, mi vagyok?

És Katina mi volt?

Igen, ismertem őt még gyerekkoromban. Szinte remegtem, amikor csak találkoznom kellett vele, anyám azonban valósággal imádta. Nem volt olyan vakáció, ünnepnap, szabadnap, amikor meg ne látogatta volna. És persze ilyenkor engem és az öcsémet is magával cipelt.

Katina szegény öcsémet a háta közepére se kívánta. Nem szerette a fiúkat. Rám nagyon büszke volt, mint soron következő örökösre. A mágusnőknek lányra van szükségük, amint megszületik az első lány, nem is kell nekik több gyerek.

Az aiginai házban volt egy széles folyosó – azaz most is van, mert a ház még mindig áll. Rögtön balra nyílt a mi szobánk, kicsit hátrébb pedig az övé. Ablaka a belső udvarra nézett. A folyosó végén volt a fürdőszoba és a konyha. Nyaranta ebéd után, amikor a nénikénk délutáni álmát aludta, anyám lefektetett minket, és hogy ne hangoskodjunk, azzal rémisztgetett, hogy minden délben egy cigány járkál a városban, és elviszi azokat a rossz gyerekeket, akik nem alszanak. A nénitől azonban jobban féltünk, mint a cigánytól. A ház padlója széles deszkákból volt, melyek hangosan nyikorogtak, hiszen 1903-ban épült. Inkább magam alá csináltam, mint hogy azokon sétálva kimenjek a fürdőszobába, és az álmából felvert nénikém rosszalló tekintetével találjam szembe magam.

Katina rendkívül idős korában halt meg, vidéki házában, elvonultan a világtól, megundorodva annak gonoszságától. Arcbőre azonban még ekkor is feszes és hamvas volt. Mindig nagyon adott a külsejére, és sosem hagyta el magát.

– Hosszú útra kelek, Eleni – mondta anyámnak 1965 nyarán, amikor elindultunk Aigináról, mert véget ért a nyári szünet. – De újjászületek majd 23 év múlva, egy megvilágosult mágusnő által.

Még abban az évben meghalt.

 

 

Athén, napjainkban

 

Milyen furcsa! A könyvet valóban pontosan 23 évvel a halála után írtam, három részben. Nem az én akaratomból, hanem az övéből.

Amikor előkerültek a naftalin alól a füzetei, mániákusan másolni kezdtem a receptjeit. Hiszen melyik nő nem gyűjt recepteket? Főként éjszaka dolgoztam rajtuk, mikor elcsendesedett minden, a gyerek, a kutyám és a macskám szundítottak, én pedig nyugodtan tudtam foglalkozni új hobbimmal.

Egy este, mikor éppen a különféle olajakról és fűszerekről szóló részt másoltam, néhány olyan szó került a lapra, melynek köze sem volt a főzéshez. Ez még csak a kezdet volt, de egy idő után már teljesen mást vetettem papírra, mint amire éppen gondoltam. Mintha valaki diktált volna nekem, én pedig csak leírtam volna; a szöveg néhol ráadásul igen zavaros is volt. Egyszer a gyermekkorára emlékezett vissza, másszor évekkel későbbi esküvőjére. Azután megint a gyermekkorra, a szegénynegyedre. Egy este sorra kerültek elő a nevek, az utcák, az üzletek, a terek, és olyan elevenen láttam őket magam előtt, mintha csak ott sétáltam volna. És mintha ott éltem volna egész életemben.

„Tszunukasz”.Ez volt az a név, ami kis híján az őrületbe kergetett. Csak úgy eszembe ötlött a semmiből, és lejegyeztem.

Két nappal később a Szolonosz sugárúton sétáltam, és megálltam az Esztia könyvesbolt kirakatánál. Könyvek voltak benne Szmirnáról. Kíváncsiságból bementem, és átlapoztam őket. Ekkor láttam először, milyen is volt a város akkoriban. De a Szmirnai emlékek című könyv régi fényképein felbukkanó utcák és üzletek mintha ismerősek lettek volna. Hirtelen szemembe ötlött egy bolt, mely az alig látható felirat tanúsága szerint az Európa úton működött, és a képre pillantva fehér csipke alsóneműk, drótbabák és orsók villantak fel a szemem előtt. Lapoztam. A következő fotón is az Európa út volt egy más szögből, és ugyanaz a bolt: Újdonságok. Hirtelen eszembe jutott, hogy itt vettem két csipke melltartót. „Micsoda ostobaság” – gondoltam…

Visszatettem az albumot a polcra, és egy történelmi könyvet vettem a kezembe. A 130. oldalon végre rábukkantam a napok óta a fejemben dübörgő Tszunukaszra, ami olyan ostoba név volt, hogy magamtól soha nem jutott volna eszembe. Tszunukasz a történelem tanúsága szerint nagyon is élő személy volt, ő vezette akkoriban a Vöröskeresztet.

Az előbb látottakkal ellentétben a Szmirna égése című könyv a kis-ázsiai pusztítás megrázó képeivel semmit nem mondott nekem.

Végiglapoztam több fényképes oldalt is, és miközben néztem őket, szinte megállt bennem az ütő. Amikor ráeszméltem, hogy a város útjai, a Trasszon, a Vezesztenika és a Tszaria pontosan úgy néztek ki, ahogy magam előtt láttam őket, miközben önkívületben írtam, azt hittem, megbolondultam. Még az a virágcserép is pontosan ott volt!

Ettől kezdve az Esztiában múlattam napjaimat. Kíváncsian vártam az éjszakát, hogy vajon mit fogok leírni, a következő nap pedig elmentem a könyvesboltba, hogy ellenőrizzem. Az írás mindig rendkívül pontos volt, néha még a könyveknél is pontosabb.

Nem volt elég, hogy azt hittem, megbolondultam, mintha még anyám is az őrületbe akart volna kergetni. Még ha nem is emlékezett sok mindenre abból, amit Katina mesélt neki, halálos nyugalommal mindenre helyeslően bólintott.

– Így igaz. Pontosan így történt.

Egy reggel pedig a legteljesebb nyugalomban felszólított, hogy kérdezzem meg Katinát, hogy milyen terápiát alkalmazzanak Ermioni nyúlszájjal született csecsemőjénél.

Aznap éjjel a nénikémnek példátlan szómenése volt. Csak írtam, és írtam mániákusan, amíg a fejem az asztalra nem esett, és el nem nyomott az álom.Később azonban felébredtem, mert elzsibbadt a nyakam. Elhatároztam, hogy lekapcsolom a villanyt, és lefekszem az ágyamba. Összegyűjtöttem a teleírt papírlapokat, és ekkor megláttam, hogy a legalsó sorban nevetséges, tanulatlan emberre utaló kézírással, mely egyáltalán nem az enyém volt, a következő állt: Mond meg Eleninek hogy a baba szájját fel kel vágni.

Reggel anyám ugyanazzal a sztoikus nyugalommal fordult hozzám, és ártatlan, nagy bociszemekkel megkérdezte:

– Megkérdezted?

– Igen – feleltem.

– Mondott valamit?

– Nem – füllentettem, mert tudtam, hogy ha elárulom neki, akkor a soron következő kérdése Katinához Marika családfája lenne, majd az óra, amelyet 1977-ben veszített el, aztán a keresztény nőegylet összes tagjának reumás panaszai, végül apám ballonkabátja, amelyből a folt nem jön ki, meg az összes hasonló, életbevágóan fontos kérdés.

Ferde szemmel és gyanakodva nézett rám, de nem szólt semmit. Felvette a kabátját, és elindult, hogy kikísérje az unokáját az iskolabuszhoz. Megállt egy pillanatra az ajtóban, és fájdalmas tekintettel nézett rám. Szomorú volt, hogy ő maga nem tudott beszélni Katinával.

Én pedig inkább személyesen hívtam fel Ermionit, akivel már két éve nem beszéltem, hogy megkérdezzem, hogy van a baba, és elmondjam neki a tanácsomat.

 

A diktálás eközben folytatódott…

 

…Szmirna, 1920 szeptembere

A ház hátsó falán gyorsan gyűlt össze a nedvesség, melyet nem szárított fel a szeptemberi szél. A fal egy pontján, egy kis hasadékban nőtt, moha melybe egy nagy rovar költözött. A fekete százlábú a résben található nedvességből táplál­kozott.

Katina a kislányokkal sétálni ment a Quai-re.⁵ A tengerparti hullámok a sziklákat verdesték. Az utca macskakövei fényesen ragyogtak, és a zöld moha illatát árasztották magukból. A kis Eleni fogta a mamája kezét, és néha kétszer egymás után ugyanazzal a lábával lépett, néha pedig ugrott egyet, hogy a lépések monotonitását megtörje. Unalmában játszadozott… Unalmában játszadozott… Unalmában játszadozott… Unalmában játszadozott…

 

És ekkor hirtelen megállított az írásban. Nem írtam napokig, majd hetekig. A szmirnai emlékek elhalványultak a fejemben. A nénikém már nem beszélt hozzám. Vajon mi történhetett? Én csináltam valamit rosszul?

– Mondtam tán valamit, amivel megsértettem? – kérdeztem anyámat.

– Elszundított – felelte.

– És ha nem ébred fel egy egész évszázadon át? Ott, ahol ő van, aligha van időérzéke… Mi történt később, a leírtak után?

– Alszik – ismételte anyám teljes bizonyossággal. – És amikor alszik, akkor nem beszél senkihez.

Eltelt hat hónap, majd nyolc, és már el is felejtettem a nénit és az egész históriát. Teltek-múltak a dolgos hétköznapok, minden időmet lefoglalta az iskola, az állatok és a háztartás. Sok minden történt azokban a hónapokban. A nagypapa megbetegedett, így sok időt töltöttem a családommal, és elkezdtem lovakkal foglalkozni, hiszen az állatok mindig nagyon érdekeltek, már-már mániákusan.

Elpusztult a kismacskánk, eltemettük az udvarban. Hamarosan vettünk helyette egy újat, amit a lányom mindig teletömött forró tejjel. Olyan kicsi volt, hogy még nyávogni sem kezdett el, csak valami kakaséhoz hasonló, rekedt hangok hagyták el néha a torkát. Nagyon játékos teremtés volt, folyton a lábam alatt sündörgött, különösen, ha valami veszélyes dolgot cipeltem a kezemben. Ezeket a helyzeteket mindig kiszagolta a kanapé vagy a tálaló alatt rejtőzve. Egy alkalommal, amikor egy vázával a kezemben indultam el a konyhából a szalonba, rápillantva hirtelen valami halálos sejtelem fogott el. Ösztönszerűen megszorítottam a vázát a kezemben, hogy rá ne essen. A kiscica még aznap este elpusztult, egy autó ütötte el. Nem voltam otthon, amikor történt, valaki feltakarította, és én akkor, a vázával a kezemben láttam utoljára.

Erre gondolva megborzongtam, és aznap este úgy döntöttem, hogy tennem kell valamit. Elhatároztam, hogy ezúttal én magam lépek kapcsolatba a nénikémmel. Leültem egy fotelbe, lehunytam a szemem, és minden idegsejtem megfeszült, ahogy próbáltam magam elé idézni az alakját. Ehelyett az aiginai ház szobái jelentek meg előttem, majd pedig gyerekkori barátaim. Hirtelen nyugtalanság lett úrrá rajtam: vajon lekapcsoltam a bojlert a nyaralóban, amikor eljöttünk vasárnap? Gondolatban visszatértem Aiginára, az üres házba, majd ismét a jelenben találtam magam. Eszembe jutott, hogy el ne felejtsek narancsot venni a szupermarketben, majd egy undok nőre gondoltam, aki az utóbbi időben gyakran felbosszantott. Felhúztam magam. A kusza képek után csalódottan aludtam el. Aznap éjjel nem álmodtam semmit.

 

Másik macska is jött a házhoz, ezúttal egy nyugodtabb természetű kandúr. Aznap délután – akaratom ellenére – még egy kukacot is meg­ettem. A csintalan kismacska ugyanis folyton a madarakat kergette a kertben, és mivel azokat nem tudta elkapni, helyettük a kukacokat fogdosta össze – illetve minden mást, ami csak mozgott –, és a lábunk elé tette zsákmányát. Az egyik kukac így kétségbeesésében a kenyérbe menekült, és mivel megvan az a rossz szokásom, hogy egyszerre két-három dolgot csináljak (például eszem, telefonálok, és közben fél szemmel a padlóra terített újságot olvasom), jól megrágtam az egyik felét. Miután rájöttem, hogy mit ettem meg, már csak arra vártam, hogy meghaljak, de végül nem lett semmi bajom. Egész éjjel ébren voltam, és undorodva vártam, hogy rám törjön a hányás, de nem így történt. És hirtelen, mint egy őrült, a szekrényhez rohantam, kivettem Katina írásait, azokat, ahonnan az egész történet indult, és mániákusan elkezdtem őket lapozni. Úgy rémlett, mintha a kukac egy mágikus jel lett volna… Itt van, megtaláltam, ceruzával rajzolva. Vak volt, a teste fényes, a hátán csíkos. Gyorsan a szemeteshez siettem, hogy megnézzem a másik felét.

Figyelmesen olvasni kezdtem az átokűzés szavait. Időközben hajnali három volt már, a kakas még nem szólt. Kinyitottam a török szótárt. A kukacok megeszik a halottakat (vagy valami ilyesmi). Ezer halott a föld alatt (valahogy így), a földigiliszta kiszívja a lelküket. Persze sehol sem írja, hogy „meg kell enni”. Megint rám tört az undor. Folytattam a kezdetleges fordítást.

 

A kukacok felfrissítik a földet, a giliszták felfrissítik az emlékezetet. A halottak emlékezetét.

 

Ó, bár lenne velem is egy Eftalia! Vagy egy Attart. Neked bezzeg ott voltak… én pedig egyedül törhetem a fejem ezeken a rejtvényeken.

 

Meggyújtok három sárga gyertyát.

 

Tehát gyertyákra lesz szükségünk. A tálalóban vannak. A feltámadási körmenetnél használt sárgákra gondol, nekem csak pár ekrü van, amit az asztalomra akartam tenni dísznek. Nem baj, nem a világ vége, ha ezeket használom.

 

A gilisztát szénre és tömjénre teszem. Meggyújtom a testét, majd belélegzem a füstöt.

 

Füst… Szén, szén… szén… Hát azt meg hol találjak az éjszaka közepén? Ja, persze, anyámnak, aki minden kacatot összegyűjt, biztosan van. Felvettem a kabátomat, és kimentem a teraszról nyíló kamrához. Találtam szenet, tömjént és kanócot is egy olajos zacskóban, melyet egy piros befőttesgumival zártak le. A szénre tettem a fél kukacot, és meggyújtottam. És most? Tovább olvastam a könyvet.

Meglepetten fedeztem fel, hogy nem félek. Összezártam a tenyeremet a füst felett, ahogy írva volt, és mélyen belélegeztem. Mivel a cigaretta már rég megedzett, szinte meg sem éreztem. Lehet, hogy anyám szene már húsz éve ott állt a kamrában? Még egyszer szippantottam egy mélyet, és a füst végigbizsergetett az orromtól az agyamig.

Hirtelen elnevettem magam, mert arra gondoltam, hogy kinyitom a számat a szén felett, és elszívom a giliszta másik felét. De a nevetést mintha elvágták volna, amint egyszerre csak suttogást hallottam.

Gel bize katil Attart gülerim!Jöjj, csatlakozz Attarthoz!

A székbe süllyedve, ijedten néztem körül. Az ajtó csikorgott.

– Anya! Te vagy az? – kiáltottam hangosan.

Nem kaptam választ. A gyertya lángja megmozdult a hangomtól. A szemem kidülledt, és lélegezni sem mertem. „Mondtam neked, te ostoba, hogy ne játssz ezekkel a dolgokkal” – mondtam magamban. Hirtelen a másik széndarab is lángra kapott, és megijedtem. A giliszta sercegni kezdett. A három széndarabbal együtt most meggyulladt a tömjén is. A füst fehér lett, sűrű és illatos.

A szemben levő székben egy alak ült, sziluettje homályos volt a füst ködén keresztül. Fekete ruhát viselt. Biztosan megőrültem… A macska ugrott egyet, és felmászott a szemben levő székre. Kényelmesen elhelyezkedett, és dorombolni kezdett. De hogy dorombolhat, ha senki sem simogatja? Eltelt néhány másodperc. Aztán még több. A macska derűje engem is megnyugtatott. Összeszorított tenyerem ellazult. Az idő lassan múlt, a szemben ülő nő pedig türelmesen várt. Semmi sem történt. Az egyetlen, amit abban a percben kívántam, az volt, hogy bár szippanthatnék még egyet a kukacos füstből. Ekkor léptünk először kapcsolatba. De azon az első pénteken még nem beszélt hozzám.

 

  

1 Szmirna a mai Izmir görög elnevezése volt.

2 A kifejezés az 1922-es eseményekre utal, melyek során a Törökországban élő mintegy másfél millió fős görög lakosság egy részét lemészárolták, más részét pedig Görögországba deportálták.